Navacerrada - Cabeza De Hierro

Berangere-re már régebben elhatároztuk, hogy el kéne járni túrázni, és hogy meg kéne nézni Navacerrada-t.
Mivel vasárnapra egyikünknek sem volt programja, csapásszerűen elhatároztuk, hogy akkor elmegyünk kirándulni.
Reggel be a kocsiba, és irány ismét a Carretera de Burgos. Ezúttal azonban Collado Villalba felé lekanyarodtunk, és megkezdtük a felkapaszkodást a hegyekbe.
Navacerrada Madrid északi részén van, és a Sistema Central (Spanyol Középhegység) egyik területe. Ahogy mentünk fel a hegyekbe, jöttek sorba a táblák Mindjárt az első 1.200 m volt, és eszembe is jutott, hogy már az, ahol elkezdik kiírni a magasságot, több, mint Magyarország legmagasabb pontja. És akkor hol vagyünk még a többitől, hogy a Pirineusokról, vagy Sierra Nevada-ról ne is beszéljek.
1.400 - 1.500 - 1.600 - 1.800 - 1.880m. És ez még csak a parkoló.
Azt hiszem, futólag mintha említettem volna, hogy a Ford Mondeo mennyire jó autó. Nah... hát ide is elhozott minket.
Cipőcsere, illetve szandál le - bakancs fel, és irány az orrunk után. Az eredeti terv egy interneten kinézett útvonal volt, de végül másmerer volt kedvünk menni, így elindultunk a sífelvonó mentén. Nem mondom, mert a formám mostanában inkább a "kerek", így fárasztó volt, de a lűtvűny mindig elvonja a figyelmet a fáradtságról. Pedig akkor még nem is tudtuk, mi vár még ránk. A sífelvonó tetején a Bola Del Mundo nevű kisebb csúcsra jutottunk, ami csak 2.265 m. Itt nyíltan megbámultunk pár bringást, akik éppen felfele(!) tekertek a hegyre. Komolyan! Felfelé tekertek, érted Tamáska? Komolyan mondom meg vannak ezek őrülve!
Innen tovább elindultunk egy meghatározhatatlan létesítmény irányába, ami leginkább rakétakilövő silónak tűnt. El is jutottunk odáig, de nem derült ki, mi lehet az. Gyanítom, hogy valami hegyi dolog, ami kapcsolatban van a hegyekkel, és az időjárással. Út közben egyébként láttunk teheneket legelni, és egy halom ló is megközelített minket, és persze nem bírták kihagyni, hogy molesztáljanak. Pedig én utálom a ovakat... /o:
mivel - Editke szavaival élve - mi ilyen kis fittik vagyunk, mentünk tovább felfelé, és kiderült, hogy ahova tartunk az a Cabeza de Hierro (Vasfej), ami a Sistema Central második legmagasabb pontja. Itt most lelövöm a poént, de erre csak akkor jöttünk rá, amikor már megmásztuk, mert hogy megmásztuk végül. (o:
Egyébként ez a nap a nyár egyik legmelegebb napja volt, és nekem volt is egy olyan sejtésem, hogy ahegy vicceskedni fog, de nem nagyon törődtem a dologgal. Örültünk neki, hogy fent jár a levegő, és kellemes hűvös van. Itt jegyzem meg, hogy a szemközti hegycsúcson (Peñalera) hófoltok voltak. Mondom: Júnisusi kánikula... A gyaloglás kellemesen fárasztó volt, és a bakancs is jól vizsgázott igazi terepen.
Ahogy mentünk felfelé a Cabeza de Hierro-ra, arra lettem figyelmes, hogy van a környéken rajtunk kívül "valaki". Ez alapvetően nem különleges, mert voltak kirándulók, sőt futók is szép számmal. Nem is nagyon törődtem volna a dologgal, de amikor odapillantottam, kiderült, hogy egy hegyi zerge az. Persze a gép éppen nem volt kéznél, így nem tudtam lefényképezni. Próbáltam követni szemmel, de úgy elugrált, hogy csak néztem, de nem láttam.
A csúcson aztán jött a következő furcsaság, vagy inkább érdekesség. Hihetelen mennyiségű katicabogár (Cocchinella Septemputata). Egyszerűen tele volt velük a levegő, és a kövek. Most tapasztaltam csak igazán, hogy a katicabogár nem egy levegőakrobata. mindennek nekiszállnak, főleg nekem, és landolni sem igazán tudnak rendesen, inkább csak rázuhannak a kiszemelt területre. Olyanokat koppantak, hogy elsőre azt hittem, hogy "ennek annyi", de nem. Nekik ez a leszállás. "Úgy szállok le a bringáról, ahogy akarok". Szegény Berangere sapkáját tele is szarták. (o:
A csúcson nem időztünk sokat, mert mi ilyen kemény hegymászok vagyunk, hogy csak felszaladunk 2.383 méterre, megvonjuk a vállunkt (eláll a lélegzetünk a látványtól), aztán már megyünk is tovább. Lefelé aztán kideült, hogy a zerge, amit láttam nem egy magányos lovas volt. Belefutottunk ugyanis egy komplett zergecsordába, vagy hogy hívják azt, amikor a zergék bandáznak. Voltak kicsik, és öregek is, és nem nagyon zavartatták magukat a jöttünkre. Elugrabugráltak az útból, ha nagyon közel mentünk, de nem voltak félősek. Persze a szakirodalom ír róla, hogy ezen a környéken tanyáznak, de azért érdekesség volt számunkra.
Mivel elég sokat jöttünk, nem akartunk egy nagyobb kört csinálni már, így arra indultunk vissza, amerről jöttünk. Az út lefelé már könnyebb volt, bár volt itt is felfelé kaptatás, mivel a tóra idáig nem folyamatos emelkedő volt, hanem két kisebb völgyön is átvezetett.
A haladást csak az nehezítette, hogy belefutottunk egy vegye csapatba, ahol a nőknek be nem állt a szája. Egyszerűen nem értettük Berangere-rel, hogy hogy van az, hogy a Spanyolok kijönnek a szabarba, mit szabadba, hegyvidékre, és itt is a gyerek iskoláztatásáról, és a tankönyvekről karattyolnak. Inkább megvártuk, hogy elmenjenek, és csak komolyabb követési távolságban sétáltunk mögöttük.
Jó fáradtan értünk a kocsihoz. Bakancs le, szandál fel, és irány haza, ismét gyönyörű utakon.
Epilógus:
Este aztán rájöttem, hogy miért volt nekem gyanús az időjárás. Verőfényes napsütés volt, igazi nyári kánikula, de a hegyen hűvös volt. Ettől függetlenül a nap tűzütt, és még 2 km-rel közelebb is voltunk hozzá, mint rendes esetben. A karom úgy leégett, hogy nem tudtam elaludni. Végül "friss sajtot", azaz tejfölt kentem rá, és az egy kicsit megnyugtatta az égési sérüléseimet.
Azt azért még a hegyen elhatároztuk, hogy jövünk még egy vagy több körre, és legközelebb a Peñalera következik, ami a legmagasabb pontja a hegységnek.

Islas Cies helyett

Bizony, bizony. Vártuk a jóidőt, de nem jött. Az utolsó napra így elhatároztuk, hogy elmegyünk Vigoba, és reménykedünk a jóidőben. Persze az idő átvert mindket, mert az időjárás már csak ilyen. Egész délelőtt borús volt, és amikor odaértünk Vigoba, úgy határoztunk, hogy nem megyünk a szigetre. Pedig még meg is talált egy animátor, vagy mifene, hogy most aztán nagyon menjünk, mert az milyen jó. Szóval Vigoban maradtunk, és úgy egy órával azután, hogy elment a hajó, kisütött a nap. De az a hajó már elment... Azért megnéztük Vigot, ami Rox elmondása ellenére nekem nagyon tetszett. Kicsit olyan, mint egy Madrid a tengerparton. A kocsit persze most is a központban hagytuk, és onnan sétáltuk körbe a belvárost. modern, nyugis, kellemes, szép, tiszta város, és szerintem nagyonis élhető. Vettünk Gall csokit, és sajtot, és a kötelező hűtőmágneseket. Megnéztük a kis utcácskákat, a kikötőt (ott álltunk meg), megebédeltünk egy barátságos kis étteremben, szóval egy igazán jó napot töltöttünk el ott.
Délután aztán visszaültünk a kocsiba, és lenyomtuk a visszaút 600 valamennyi kilóméterét.
Most nézhetek egy időpontot, amikor elmegyek végre az Islas Cies-re.

Nézzük meg mi van arra!

Hát ja... A harmadik napunkon sem lett Hawaii idő, és itt most nem a hurrikánokra gondolok, nyilván.
A bölcselet szerint délen mindig jó idő ben, vagy legalábbis jobb, így kitaláltuk, hogy elinfulunk délre, hátha ott jó idő van. Nem volt. Azért elmentünk Santa Uxia de Ribeira-ba, ami a Ribeira félsziget legnagyobb városkája. Érdekes, mert nagyon tetszett. Nem tűnt olyan hatalmas túristaparadicsomak, és a strandai is érdekesek voltak. Olyan volt, mintha egy parkban egymás után tübb játszótér lenne, és az ember nem tudná, melyikbe menjen. Strand itt - strand ott... Rengeteg sirály, persze, és óriási nyugalom. Valamennyi ember azért volt a kikötő szakaszon, ami egy kicsit emlékeztetett a klasszikus mediterrán kikötőkre, mint Cannes, Toulon, és társai. Nagyon kedves kis városka, de olyan mértékben nem történt ott semmi, hogy az már zavaró volt.

Herkules Tornya

Ha a Galíciai utunkra vittem vona panaszkönyvet, E biztos beleírta volna, hogy bedilizett a zenétől a kocsiban. Minden oka meglett volna rá. Elfelejtettem zenét válogatni, így a munkábamenős zúzós zenék voltak csak a kocsiban. A telefonomon azonban nagyobb választék volt, íhy már csak egy eszközt kellett szerezni, amivel a telefonom memúriakártyáját összekapcsolhatom a kocsi sztereójával. Ennek örömére E megkereste a legközelebbi bevásárlóközpontot, amit a GPS Carballo-ban talált meg. Nosza, Finisterreből irány Carballo.
Az utak itt nem olyanok, mint Madrid környékén. Ott ugye van 4 db körgyűrű, és számtalan sugárirányú autópálya. Galíciában kicsi kétszer egysávos utak vannak. Lassú, de legalább nem unalmas a kocsikázás. Carballo vaklármának bizonyult, mert egy helyi üzletlánc, és néhány hozzánőtt butikon kívül nem volt sok vásárlási lehetősék. USB kártyaolvasónak a hírét sem hallották. A biztonság kedvéért azért megebéreltünk (volt vagy 4 óra), és hamár ilyen közel voltunk, elindultunk A Coruñaba.
Ha röviden össze kéne foglalnom, azt mondanám, hogy A Corunña kicsit gyengébb volt, mint Valencia. Ide is nagy álmokkal érkeztem. Tengerparti város a Vizcayai öböl, és az Atlanti Óceán határfokán, igazi csodának igérkezett. Ehhez képest egy nagy iparváros, végtelen lakótelepekkel. Persze, itt is van szép belváros, meg minden, de igazából nem az a hely, ami az álmaimban szerepelt. Rox ajánlotta, hogy nézzük meg a Torre De Hercules-t, ami egy őskori világítótorony, így megálltunk a parkolójában, és szépen körbejártuk. Ha utánaolvastok, nagyon sok érdekességet lehet róla olvasni, és még többet az előtte elhelyezkedő szélrózsáról, ami mutatja az össze Gall náció (Galícia, Wales, Man szigete, Írország, stb) jelképeit. Tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton, ami gyönyörű, és taslán ott éreztem egy kicsit azt, hogy tengerparton lakni kemény szakma, de a gyönyörű látvány, és az Óceán közelsége azért kárpótol valamicskét az állandó szélért, és hidegért.
Jü hely A Coruña, de...
Visszafelé megálltunk a ÍCarballo határán épült Carrefourban, és sikerült vennem ketyerét. Lett zenénk!

Világvége

Nem köll megijedni, nincs még itt. Csak voltunk ott.
Az a helyzet, hogy egy kicsit jobb időre számítottunk a "nyaralásunkra", de Galíciában olyan az idő, mint Galiciában. Ez egy ősi Midland-szigeteki közmondás, és ássuk be, a Midland-szigeteki őslakosok tudják mit beszélnek.
Mivel a második napra sem tört ránk a verőfényes napsütés, és 35 fok, ismét csak olyan programot kellett szerveznünk, amely nem tartalmazza a napozást, és a tengerben pancsikolást. Elindultunk hát Fisterrára.
Fisterra, azaz "A Világ Vége" Spanyolország legnyugatibb pontja, és azért hívják világvégének, mert Colombus előtt azt hitték, hogy utána már nincs is semmi. Később kiderült, hogy nem csak hogy tovább is van, de még csak nem is a legnyugatibb pontja Európának, mivel Portugáliában, a Cabo Di Roca egy picit nyugatabbra van.
Mindettől függetlenül, Finisterra, vagy Fisterre, nagyon híres hely, és ha Galíciában jár az ember, kötelező meglátogatni. Na igen...
Fisterra egy kisváros, amelynek a Cabo De Fisterra nevezetű foka az igazi híresség. A valóságban egy szeles felhős hely, ahol van egy világítótorony, és az Óceán. Az ottlétünk alatt folyamatosan mondogatnom kellett magamnak, hogy milyen jó kis hely ez, és milyen híres, és milyen fontos, különben csak egy szürke, sziklazátonyos tengerpartot láttam volna, mert hogy Cabo De Finisterra egy szürke, szeles, sziklazátonyos partszakasz egy világítótoronnyal. A látványt tarkítja, hogy a sok zarándok, aki itt fejezi be a Camino-t, valami miatt úgy érzi, hogy itt kell hagynia valamilyen ruhadarabot, ezért a sziklák között tendeteg dzseki, nadrág, pulóver, és hasonló levetett gönc van.
Ott voltunk, megnéztük, de rám nem tett nagy benyomást. Unalmas. Érthető, hogy az emberek tartanak a Világvégétől.

Zarándokok, Túristák, és a többi

Santiagoban (ahogy általában Santiago de Compostellat nevezik) rengeteg túrista van, de még több zarándok. Persze, a kettő nem feltétlenül különül el. Az El Camino-nak több verziója van, de mindegyik itt ér véget. Az egész zarándoklatot kevesen csinálják egyben végig. Általánosan az a szokás, hogy darabokban teszik meg az emberek. Vega, az egyik munkatársnőm, például minden évben 4 napot "zarándokol", aztán a következő évben ott folytatja, ahol abbahagyta. Kedves, meg minden, de azért lássuk be, ez inkább "zarándoklat light". Azt mondanám, hogy laza zarándokok, vagy elszánt túristák.
No és persze, ott vannak a kerékpárosok, akik bringát teszik meg a Caminot. Ez is becsülnivaló, de azért lássuk be, na... Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor két bringás pont előttünk ért a katedrális előtti térre, és ment a nagy pacsizás, és a "megcsináltuk", én meg valahogy annyira nem éreztem odaillőnek ezt a nyáladzást, hogy a hideg is kirázott. Egyébként a téren mindenki haver, meg utitárs, és ölelkeznek, és minden más módon is masszirozzák egymás seggét. Persze az is igaz, hogy egy ilyen zarándoklaton nagyon jól össze tudnak verődni az emberek, és a kollegáim által meséltek alapján, olyan lehet, mint egy woofing (hátizsákos világutazás), ahol inkább az út a lényeg, nem az uticél.
Ahogy E, az előző bejegyzéshez kommentelte, a reggelit egy kávézóban ejtettük meg, ami nagyon tetszett neki. Mivel negem ez a kávézós reggelizés nem hoz lázba, nem igazán tudtam E-nek igazi kávézóval szolgálni Cosladaban. Pedig egy országban, ahol az emberek az idejük 40%-át bárokban, és kávézokban töltik nyilván ezer kávézó van egy olyan városban, mint Coslada. De én éppen egyet sem ismerek. Santiagoban viszont konkrétan lépten - nyomon bárok és kávézók vannak, legalábbis a városközpontban, ahogy egy ilyen városban ez illik.
A "lépten-nyomon" során akadt meg a szemem egy mariscada-n is. Itt is szokás kirakni a kirakatba az ételek képeit, esetleg magukat az ételeket mutatóban. Olyan, mint a McDonald's csak itt tényleg azt kapod, ami a képen van. Szóval, a reggeli, és a séta, no meg a zarándokok pacsizása után, az ebédet egy  kellemes kis vendéglőben ettük, ahol természetesen Mariscada-t rendeltünk. Amit kihoztak, kétségtelenül olyan, volt mint a képen: minden elképzelhető rák- és kagylófajta volt rajta, és igen finom volt. Bevallom, az igazi tengeri ízek, amiket a reggeli fogás frissen elkészítve nyújt igen erősek, és egy kicsit talán túlzó is volt. Még úgy is, hogy azért én heti 1-2-szer eszek rákot, vagy tintahalat. De mindenképpen azt mondom, hogy teljesen megérte.
Ebéd után (4 körül) vadásztunk még egy pár hűtőmágnest, és Tarta de Santiago-t, ami egy eszméletlenül finom mandulás süti. E kávézhatott, én túladagoltam a rákot, vettünk elengedhetetlen túristás cuccokat, szóval egy igazán tökéletes városnézést éltünk meg Santiago De Compostelán.

Santiago de Compostela

Próbáltunk lavírozni az időjárás rejtelmei közt, és úgy gondoltuk, hogy az idő majd javul, így a természeti szépségeket későbbre hagyjuk. Az aktuális borongós idő tökéletes a városnézésre. és hogy ne is menjünk messze, kezdjük Santiagoval.
Nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kell milyen fontos dolog az El Camino Spanyolországban, és Galíciaban, és hogy Santiago de Compostella, a zarándoklat célja mekkora jelentőséggel bír.
Őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy egy nagy szentfazék kommunát találok, de kellemeset csalódtam. Persze Róma alapján tudhattam volna jobban is, de ha Firenzét nézem pl., ahol a szobrokon, meg a szent szarokon kívül nem sok minden van, akkor jogos a félelmem a vallási központoktól. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül lelocsolnak szenteltvízzel még hamuvá is válok a végén.
Santiago egy csodálatos, és nagyon élhető város. Van neki iparnegyede, és vannak itt is nagy tömbházak, de ahogyan sok Spanyol városban, látszik, hogy a kényelemre többet adnak, mint a szürkeségre és olcsóságra. Természetsen ott van a Catedral de Santiago, és forog a világ rendesen a Camino körül, de nem csak arról szól a város. Szép terek, parkok, sétálóutcák, bárok, éttermek, szóval minden ami egy igazán kellemes városba kell. Kicsit több a hostal, és panzió, mint máshol, és az utcán sok a gyalogtúrás, és kiemelkedően sok a kerékpáros zarándok. Egyébként nem mondanám meg, hogy Európa egyik vallási központja a város.
Ahogy szoktam, ezúttal is a város kellős közepén parkolok, E GPS-ének köszönhetően (az enyémet sikerült kidobni a kocsiból Cullera után). A parkoló persze fizetős, de ez megint egy olyan dolog, amiben különbözik a nyaralás a hétköznapoktól: tojok rá. A parkolóból kiérkezve azonnal a fő sétálóutcán találjuk magunkat, és megkezdjük a túrista programot. megy, fényképez, bámul, fényképez, szájtát, fényképez.
A belváros Toledora és Sevillara hasonlít (inkább Sevilla). Kis utcák, boltocskák, túristacuccok, túristák, és minden ilyen város elengedhetetlen kérdése: milyen lehet itt lakni? Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de ez mindig megfordul a fejemben. milyem látni a Colosseumot a hálószobádból? Milyen az Eiffel toronyra nézni ebédidőben? Milyen a Parque del Retiroban futni reggelente? Vagy a Torres Jemelast látni az irodádból? Várjunk csak! Én a Torres Jemelast, és a Navacerradat látom az irodám ablakából. Bizony - bizony: Az exotikus helyek, csodás városok, túristaparadicsomok pontosan azért olyan érdekesek, mert messze vannak. Mert nem vagy minden nap ott. Ha minden nap Karácsony lenne, akkor megunnánk (és én iszonyatosan öreg lennék). Persze, néha rátör az emberre, hogy "Apám! Madridban lakok, ééérteed? Madridban!".
Szóval Santiago de Complostella számomra elsősorban egy nagyon kedves, és élhető város, és másodsorban a Camino vége.