Berangere-re már régebben elhatároztuk, hogy el kéne járni túrázni, és hogy meg kéne nézni Navacerrada-t.
Mivel vasárnapra egyikünknek sem volt programja, csapásszerűen elhatároztuk, hogy akkor elmegyünk kirándulni.
Reggel be a kocsiba, és irány ismét a Carretera de Burgos. Ezúttal azonban Collado Villalba felé lekanyarodtunk, és megkezdtük a felkapaszkodást a hegyekbe.
Navacerrada Madrid északi részén van, és a Sistema Central (Spanyol Középhegység) egyik területe. Ahogy mentünk fel a hegyekbe, jöttek sorba a táblák Mindjárt az első 1.200 m volt, és eszembe is jutott, hogy már az, ahol elkezdik kiírni a magasságot, több, mint Magyarország legmagasabb pontja. És akkor hol vagyünk még a többitől, hogy a Pirineusokról, vagy Sierra Nevada-ról ne is beszéljek.
1.400 - 1.500 - 1.600 - 1.800 - 1.880m. És ez még csak a parkoló.
Azt hiszem, futólag mintha említettem volna, hogy a Ford Mondeo mennyire jó autó. Nah... hát ide is elhozott minket.
Cipőcsere, illetve szandál le - bakancs fel, és irány az orrunk után. Az eredeti terv egy interneten kinézett útvonal volt, de végül másmerer volt kedvünk menni, így elindultunk a sífelvonó mentén. Nem mondom, mert a formám mostanában inkább a "kerek", így fárasztó volt, de a lűtvűny mindig elvonja a figyelmet a fáradtságról. Pedig akkor még nem is tudtuk, mi vár még ránk. A sífelvonó tetején a Bola Del Mundo nevű kisebb csúcsra jutottunk, ami csak 2.265 m. Itt nyíltan megbámultunk pár bringást, akik éppen felfele(!) tekertek a hegyre. Komolyan! Felfelé tekertek, érted Tamáska? Komolyan mondom meg vannak ezek őrülve!
Innen tovább elindultunk egy meghatározhatatlan létesítmény irányába, ami leginkább rakétakilövő silónak tűnt. El is jutottunk odáig, de nem derült ki, mi lehet az. Gyanítom, hogy valami hegyi dolog, ami kapcsolatban van a hegyekkel, és az időjárással. Út közben egyébként láttunk teheneket legelni, és egy halom ló is megközelített minket, és persze nem bírták kihagyni, hogy molesztáljanak. Pedig én utálom a ovakat... /o:
mivel - Editke szavaival élve - mi ilyen kis fittik vagyunk, mentünk tovább felfelé, és kiderült, hogy ahova tartunk az a Cabeza de Hierro (Vasfej), ami a Sistema Central második legmagasabb pontja. Itt most lelövöm a poént, de erre csak akkor jöttünk rá, amikor már megmásztuk, mert hogy megmásztuk végül. (o:
Egyébként ez a nap a nyár egyik legmelegebb napja volt, és nekem volt is egy olyan sejtésem, hogy ahegy vicceskedni fog, de nem nagyon törődtem a dologgal. Örültünk neki, hogy fent jár a levegő, és kellemes hűvös van. Itt jegyzem meg, hogy a szemközti hegycsúcson (Peñalera) hófoltok voltak. Mondom: Júnisusi kánikula... A gyaloglás kellemesen fárasztó volt, és a bakancs is jól vizsgázott igazi terepen.
Ahogy mentünk felfelé a Cabeza de Hierro-ra, arra lettem figyelmes, hogy van a környéken rajtunk kívül "valaki". Ez alapvetően nem különleges, mert voltak kirándulók, sőt futók is szép számmal. Nem is nagyon törődtem volna a dologgal, de amikor odapillantottam, kiderült, hogy egy hegyi zerge az. Persze a gép éppen nem volt kéznél, így nem tudtam lefényképezni. Próbáltam követni szemmel, de úgy elugrált, hogy csak néztem, de nem láttam.
A csúcson aztán jött a következő furcsaság, vagy inkább érdekesség. Hihetelen mennyiségű katicabogár (Cocchinella Septemputata). Egyszerűen tele volt velük a levegő, és a kövek. Most tapasztaltam csak igazán, hogy a katicabogár nem egy levegőakrobata. mindennek nekiszállnak, főleg nekem, és landolni sem igazán tudnak rendesen, inkább csak rázuhannak a kiszemelt területre. Olyanokat koppantak, hogy elsőre azt hittem, hogy "ennek annyi", de nem. Nekik ez a leszállás. "Úgy szállok le a bringáról, ahogy akarok". Szegény Berangere sapkáját tele is szarták. (o:
A csúcson nem időztünk sokat, mert mi ilyen kemény hegymászok vagyunk, hogy csak felszaladunk 2.383 méterre, megvonjuk a vállunkt (eláll a lélegzetünk a látványtól), aztán már megyünk is tovább. Lefelé aztán kideült, hogy a zerge, amit láttam nem egy magányos lovas volt. Belefutottunk ugyanis egy komplett zergecsordába, vagy hogy hívják azt, amikor a zergék bandáznak. Voltak kicsik, és öregek is, és nem nagyon zavartatták magukat a jöttünkre. Elugrabugráltak az útból, ha nagyon közel mentünk, de nem voltak félősek. Persze a szakirodalom ír róla, hogy ezen a környéken tanyáznak, de azért érdekesség volt számunkra.
Mivel elég sokat jöttünk, nem akartunk egy nagyobb kört csinálni már, így arra indultunk vissza, amerről jöttünk. Az út lefelé már könnyebb volt, bár volt itt is felfelé kaptatás, mivel a tóra idáig nem folyamatos emelkedő volt, hanem két kisebb völgyön is átvezetett.
A haladást csak az nehezítette, hogy belefutottunk egy vegye csapatba, ahol a nőknek be nem állt a szája. Egyszerűen nem értettük Berangere-rel, hogy hogy van az, hogy a Spanyolok kijönnek a szabarba, mit szabadba, hegyvidékre, és itt is a gyerek iskoláztatásáról, és a tankönyvekről karattyolnak. Inkább megvártuk, hogy elmenjenek, és csak komolyabb követési távolságban sétáltunk mögöttük.
Jó fáradtan értünk a kocsihoz. Bakancs le, szandál fel, és irány haza, ismét gyönyörű utakon.
Epilógus:
Este aztán rájöttem, hogy miért volt nekem gyanús az időjárás. Verőfényes napsütés volt, igazi nyári kánikula, de a hegyen hűvös volt. Ettől függetlenül a nap tűzütt, és még 2 km-rel közelebb is voltunk hozzá, mint rendes esetben. A karom úgy leégett, hogy nem tudtam elaludni. Végül "friss sajtot", azaz tejfölt kentem rá, és az egy kicsit megnyugtatta az égési sérüléseimet.
Azt azért még a hegyen elhatároztuk, hogy jövünk még egy vagy több körre, és legközelebb a Peñalera következik, ami a legmagasabb pontja a hegységnek.
No comments:
Post a Comment