A következő évadban

... tovább követhetjük, amit Axel szerencsétlenkedik. Ezúttal új helyszinen: Madridban. Lesz sok móka és kacagás! És hogy Indy szavaival éljek:
Az élet csupa szex, csak a szerszám rossz oldaláról éljük meg.
A kockázatok és mellékhatások tekintetében, kérdezze meg kezelőorvosát, vagy gyógyszerészét (Windows: "Ez a mondat túl hosszú. Talán nem is egy mondat." - akkor mi más lehet, b+? Láncfűrész?)
Egyéb esetben érdeklődjenek itt: http://max-madridban.blogspot.com/

Az elmúlt egy év

Július 1-én indultam el Veresegyházról egy derekasan megrakott Mondeovan, és 2-án értem Cosladaba.
Coslada egy irányított választás volt, mivel a munkahely, amit az IBM-hez fűződő munkámmal kapcsolatban felajánlottak Cosladaban van. Nézhettem volna más helyeket is, de ez egyszerűbb, és egyenesebb választás volt.
Nem bántam meg.
Az ittlétem 36 óra vezetés után, másfélórás doboz-, és bútorcipeléssel indult, éjjel kettőkor. Azóta voltam Toledoban, megéltem életem egyik legmelegebb nyarát, részben megismertem egy idegen kultúrát, lettek új ismerőseim. Megtanultam úgy közlekedni, hogy ki sem jövök a föld alól. A háromsávos körforgalom már nem meglepetés, és türelmesen kiválom, ha egy gyalogos előttem a zebrán köti meg a cipőjét, még akkor is, ha nekem van zöld. A pénztárnál nem csak a blokkot várom meg, hanem az utána közetkező 4-5 cetlit is, amik a következő vásárlásom kedvezményei. Vásárláskor, természetesen a boltnak megfelelő klubkártyát automatikusan adom a bankkártyámmal, ahogy a jogsimat is.
Hozzászoktam, hogy a "jónapot" nem használatos egész nap, csak délelőtt, és hogy a délelőtt délután 2-ig tart.
Több városban jártam Spanyolországban, mint a spanyolok.
Jártam egy francia lánnyal, akivel továbbra is barátok vagyunk.
Láttam Sevilla dómját, a Toledói katedrálist. Jártam  Granada, és Málaga Alhambra-iban, és Córdoba óvárosában. Sétáltam Alicante tengerpartján, és a Ramblan Barcelonaban. Álltam az Atlanti Óceán tengerpartján Lariñoban, és Hercules Tornya alatt La Coruñaban. Láttam Vigo lovait, és az arcraesett szobrot a kikötőjében, és sétáltam Segovia római vízvezetéke alatt, és a Don Quijote vár kertjében. Megmásztam a 2380 m magas Cabeza De Hierrot, és feküdtem Cullera tengerpartján. Megcsodáltam Valencia tudományos városrészét, és Chinchón bikafuttató arénáját is. Nem tévedek el Madridban sem. Tudom merre kell indulni a Palacio Realtól, hogy a Puerta de Sol-hoz jussak, és hogy merre kell fordulni a Retiro felé. Tudom, hogy a Paseo de la Castellana nem sétány, hanem egy nagyon hosszú sugárút, és hogy a Plaza de Toros de las Ventas messze van a Goyától.
Most már hivatalosan is madridi lakos vagyok. Tudom, hogy nagyon sok látnivaló van még, és még sok élményt fogok megélni.
De az már egy másik történet.

A Költözés

Kezdhetném úgy, hogy azt hittem, másodjára könnyebb lesz, de az igazság az, hogy fel voltam készülve rá, hogy több raklapnyi cuccot nehezebb lesz költöztetni, mint egy Mondeonyi dobozt.
Egy kicsit nehézkes volt meghatározni, hogy mi lesz az, ami végig kell majd, és mit lehet előre átvinni az őj helyre. A tulajokkal sikerült úgy megegyezni, hogy Július 18-án már odaadták a kulcsokat, így volt több mint egy hetem a rámolásra.
Szépen bedobozoltam mindent, és szépen apránként átvittem a Nanclaresbe a dobozokat. Mivel az út 10 perc a Ponientéből, a szekrényeket szét sem szedtem, csak bevágtam őket a Mondiba, és egyben átvittem őket.
Kezdésnek csak bedobáltam minden bútort, dobozt, satöbbit a lakásba, hogy majd elrendezgetem.
Időközben telefonon leszerződtem az áramot, és a vizet, és drukkoltam, hogy be is kapcsolják őket, mire megyek, mert sötétben és szároz lenni napokig nem lett volna túl jó kezdés.
Volt egy kis késlekedés is, mert a tulajnak valahogy nem sikerült elsőre megérteni a "minden" szót, a "vigyen el mindent a tárolóból" mondatban. Néhány alkalommal benéztem a tárolóba, hogy mikor ürül ki, hogy vihessem a saját cókmükomat, de valahogy csak egy-két dolog tűnt el. Éppen a felfújható "Zodiac" motorcsónakot, és a hozzá tartozó 115 lovas Yamaha motort vitte el, amit pedig nem bántam volna, ha otthagy nekem. Végül aztán a felügyeletem mellett kirámoltuk a "szarjait" a tárolómból, és jöhettek a cókmókjaim.
Ahol a bringám, ott az otthonom... Augusztus 1-én átadtam a lakást szépen kitakarítva.
Utolsónak természetesen a bringám jött át.

Pedig másodjára egyszerűbbnek kéne lennie

Amikor az első lakást kerestem itt Spanyolországban, azt hittem, nehéz lesz. Ehhez képest, két ingatlanportálon keresgéltem, csináltam egy listát, majd leszűrtem mindenféle szempontok alapján. A végén két lakás maradt, azokat megnéztem, és kiválasztottam azt, amelyik jobban tetszett.
Most, hogy kitaláltam, hogy másik lakásba költözök, valahogy nehezebbnek tűnt választani. Az árak, és az igényeim alapján nagyjából behatároltam, hogy hol, és mit fogok keresni, de valahogy sokkal nagyobb a kínálat ebben a körben. A paraméterek, azok számára, akit érdekelnek az adatok: minimum egy hálószoba, légkondi, garázs, medence, max 700€, Madrid északi - északkeleti rézse. Úgy tűnik, hogy volt egy építészeti hullám, illetve még most is tart, amiben rengeteg ilyen lakást épeítenek. Valamelyest megkőnnyíti a helyzetet, hogy nagy részük úgynevezett "apartamento turistico", ami olyan, mint egy szállodai szoba megtoldva egy hálószobával, és egy kis konyhával, ami többnyire a nappali egyik sarka, és "cocina office"-nak, azaz irodakonyhának hívják. Ezek nem tetszettek.
Augusztus 1-ei kiköltözéssel felmondtam a Calle Ponientét, és durván egy, de inkább két hét alatt megtaláltam a lakást, ahova költözni fogok. A Poligono de Las Mercedes-ben, egy csendes utcában van. Az ilyen környékeket "zona residencial-nak" azaz lakónegyednek hívják. Nincs bár az ablakom alatt, és a hálószobám sem fiatalok italozási, sem anyukák gyereksüvölttetési törzshelyére nem fog nézni. Van medence, garázs, központi légkondi, és még konditerem is szaunával. Kiváló választás. A tulajok kicsit elhanyagolták a lakást, és egy kicsit előreszaladva elmondhatom, hogy volt némi problémám a háztartási gépekkel, meg a villanyboilerrel, de ez igazán szót sem érdemel.
Találtam egy jó kis lakást, és ez a lényeg. Mondhatnám "ideális".

Idealista

Mit is jelent az, ha valaki Idealista? Az idea ötlet, elgondolás, nézőpont Latinul, az ideális pedig a körülmények, és elvárások alapján elérhető legjobb állapotot jelenti. Az idealista az az ember, aki ezt az ideális állapotot szeretné elérni, illetve aki feltételezi, hogy ez az ideális állapot elérhető, és/vagy jóhiszeműen feltételezi, hogy más emberek, sőt, még a körülmények és esemányek is erre az ideális állapotra törekednek.
Ezek kívül az Idealista.com egy spanyol ingatlankereső pontál.
Nézzük, hogy kapcsolódik a kettő.
Néha elgondolkodom azon, hogy hol van az idealista, és az elégedetlen határa. Aki mindig jobbat akar, az ambíciózus, vagy elégedetlen? És aki csak úgy változtat, mert szereti a változatossák, esetleg nincs jobb dolga, az...? Opportunista? Sokszor eszembe jut, ahogy Aramis irányítja a változásokat. Nem törtet, nem nyomul, csak tesz-vesz, és egyre jobb neki, egyre közelebb kerül az ideéálishoz. Azt hiszem, Aramis ügyes. (o:
Én elég sokáig törtettem, és nyomultam, hogy előrébb jussak, de valahogy úgy nem sikerült. Pont úgy jártam az életben, mint a Balaton átúszásnál: tempózok a tó közepén (nem, nem jött az Iminimi-szeminimi Hullámszörny). Szóval megejelenik mellettem egy néni, mellúszásban tempózgatva. Feje teljesen kinn a vízből, rajta a domború rózsás úszósapka (aki járt az Újpesti, Komjáti, MÁV-telepi, vagy más szocreál uszodába kiskorában, az tudja, miről beszélek). Szúval, éppen csak nem kötött, vagy horgolt nagy kényelmességében. Gondoltam magamban, éppen lehagyom. Jópár perccel, és karcsapással később látom, hogy a néni nem csak hogy nem marad le, de előrébb is került hozzám képest... Ennek fele se tréfa! Belehúzok kicsit, de csak gyorsabb nálam a nyugdíjat tempójával. A lényeg az, hogy lehagyott a francba, bármennyire kapálóztam.
Azt hiszem, hogy az élet, és a jó dolgok is ilyenek. Ha kapálózol, lehagynak. Ha nyugis vagy, visznek magukkal.
Amióta hátradőltem az életemben, és befejeztem a kapálózást, azt hiszem, egész jó nekem.
Nos a fenti szösszenet azt hivatott bevezetni, hogy a változásokat az életemben egyre inkább a "nézzük meg, így milyen" vezérli, és nem a "csakazért is jobbat akarok".
Persze, vannak apróbb dolgok, amik irányba bökdösnek.
Az egyik nap elmentünk Berangere-rel a Retiroba fagyizni meg sétálni egyet, és a kocsit a La Elipa-nál hagytam. Éjfél körül indultam haza. Kényelmesen elmetróztam a kocsihoz, majd irány Coslada. Most jön a trükkös rész: 16 perc alatt voltam a ház előtt, majd 40 (negyven!) percet kőröztem, hogy találjak parkolóhelyet. Alapvetően nem ilyen drámai a helyzet, de sajnos az év nagy részében a hétköznapok katasztrófálisak ilyen szempontból. A másik bökdösés az volt, amikor éjjel kettőig bőgették a gyereket az ablakom alatt, illetve ezt kombinálták egy bazi hangos botellón-nal. Elivel csendes játszótérre néz a hálószobaablakom, gyakorlatilag meg... A harmadik apróság, hogy csak a hálóban van klíma, ami azért lássuk  be, kevés egy olyan orszában, ahol három hónapon át szinte nem megy 30 alá a hőmérséklet.
A fentiek figyelembevétele mellett kitaláltam, hogy lakást váltok.
Igazából ez az utolsó mondat volt az egész bejegyzés mondandója. hihi

Spanish Special VIII - Humor

Ez lehetne az egyik legrövidebb bejegyzésem. Valahogy úgy, mint a Franciákat kedvelő nemzetek-, vagy az ősi kínai fogamzásgátlók listája. Még szerencse, hogy én mindenről hosszasan tudok csacsogni.
Röviden összefoglalva, a spanyoloknak nincs humoruk. Vannak vicceik, meg nevetnek is, de a mélyebb humort nem értik. Egy példa: "Két léggömb megy a sivatagban, és az egyik ezt mondja: Vigyázz, ott egy kaktusssssz..". Erre egy átlagos spanyol csak néz. Jobb esetben megérti, és elkezdi megmagyarázni, hogy "Ja, hogy azért mondta így mert leeresztett?" Az a legrosszabb, hogy ha rákérdezek, akkor nem értik, hogy mi a probléma. És valóban, a TV-ben néztem az "El Club de la Comedia"-t, ahol tehetséges fiatal komikusok állhatnak a szinpadra nevettetni, és ők nagyon is jó humorral rendelkeznek. A közönség nevet is. Azt hiszem, hogy a humorra is igaz, hogy ha nem spanyol, akkor nem is az igazi. Ha olyan dologról beszélsz, aminek nincs spanyol vonatkozása, akkor egyszerűen nem bírnak ráhangolódni. Spanyolország egy nagy ország, és azt hiszem, kicsit úgy játrak, mint az Egyesült Államok, hogy van itt minden, "minek törődjünk a világ többi részével".
Nyilván hallani a beszédemen, hogy külföldi vagyok, és a humorban ez is hátrány kicsit. 5 évig fordítottam, tolmácsoltam, lektoráltam, és azt hiszem, hogy amúgy is van érzékem a szavakhoz - szófordulatokhoz. Szerintem  lehetek annyira beképzelt, hogy azt mondjam, elég szellemes vagyok. De itt... Mondok egy szóvoccet, és kijavítanak. Van példűul egy szófordulat, amit úgy lehet elsütni, mint a "Van egy gyanda sanúm" mondást. Nos itt szemrebbenés nélkül kijavítanak, hogy az "Sanda gyanú". Egyszerűen nem értik.
Ha van olyasmi, ami nem tetszik itt nekem, akkor a top 3-ban benne van, hogy nem tudok úgy lövöldözni a szavakkal, mint Magyarországon. Egyszerűen nem értik, na!

PC Guru

A számítógépem a lakás központja. Olyan ez, mint máshol a TV, de azt én ugye nem nagyon nézem. Mégis, ha filmet nézek, az is "A Gépről" megy, mint ahogy a zene is, a térképek, útvonaltervek, a Portal (az egyetlen játék, amit játszok számítógépen), fényképek, stb.
Nos a gépem elkezdett szarakodni valamikor nyár elején, és ez nyárra már komollyá vált. Túlmelegedett, lekapcsolgatott, néha lefagyott, szóval vészes volt. Mivel elég ősi darab - 7 éves, ami az 1-3 évig tartó számítógépek között matuzsálemi kor - nem volt érdemes alkatrészeket felújítani, így eldöntöttem, hogy veszek egy másikat. Persze, körbenéztem, de kiderült, hogy ha alkatrészből rakom össze. Már azon voltam, hogy megveszem a Corte Inglésben, mert meglepően jó áron voltak a gépek, amikor kaptam promo e-mailt a Carrefour-tól, hogy ott most olcsó az a számítógép, amit éppen kinéztem. Nosza, rendeljük meg. Mivel Galícia lemerítette kicsit a kártyámat, megkértem Roxot, hogy intézzük az övéről. Semmi baj, megadom az adatokat, minden oké. Másnap jön egy levél, hogy küldjek be egy halom doksit, hogy igazoljuk, hogy fizethető ezzel a kártyával. Pompás. Beküldök mindent, semmi válasz. Hívom őket, közlik, hogy "ja, igen. megkaptuk, de nem tudjuk elolvasni". És mikr terveztek szólni nekem??? Elküldöm megint, semmi. Végül elküldtem faxon, mire közölték, hogy ez tök jó, továbbítják a számlázásnak. Végül két hét múlva töröltem a rendelést, és megrendeltem átutalással, ami odaért két nap alatt, és nekem lett gépem. Néha elképedek az itteni ügyintézésen. Nem értik, na!

Navacerrada - Cabeza De Hierro

Berangere-re már régebben elhatároztuk, hogy el kéne járni túrázni, és hogy meg kéne nézni Navacerrada-t.
Mivel vasárnapra egyikünknek sem volt programja, csapásszerűen elhatároztuk, hogy akkor elmegyünk kirándulni.
Reggel be a kocsiba, és irány ismét a Carretera de Burgos. Ezúttal azonban Collado Villalba felé lekanyarodtunk, és megkezdtük a felkapaszkodást a hegyekbe.
Navacerrada Madrid északi részén van, és a Sistema Central (Spanyol Középhegység) egyik területe. Ahogy mentünk fel a hegyekbe, jöttek sorba a táblák Mindjárt az első 1.200 m volt, és eszembe is jutott, hogy már az, ahol elkezdik kiírni a magasságot, több, mint Magyarország legmagasabb pontja. És akkor hol vagyünk még a többitől, hogy a Pirineusokról, vagy Sierra Nevada-ról ne is beszéljek.
1.400 - 1.500 - 1.600 - 1.800 - 1.880m. És ez még csak a parkoló.
Azt hiszem, futólag mintha említettem volna, hogy a Ford Mondeo mennyire jó autó. Nah... hát ide is elhozott minket.
Cipőcsere, illetve szandál le - bakancs fel, és irány az orrunk után. Az eredeti terv egy interneten kinézett útvonal volt, de végül másmerer volt kedvünk menni, így elindultunk a sífelvonó mentén. Nem mondom, mert a formám mostanában inkább a "kerek", így fárasztó volt, de a lűtvűny mindig elvonja a figyelmet a fáradtságról. Pedig akkor még nem is tudtuk, mi vár még ránk. A sífelvonó tetején a Bola Del Mundo nevű kisebb csúcsra jutottunk, ami csak 2.265 m. Itt nyíltan megbámultunk pár bringást, akik éppen felfele(!) tekertek a hegyre. Komolyan! Felfelé tekertek, érted Tamáska? Komolyan mondom meg vannak ezek őrülve!
Innen tovább elindultunk egy meghatározhatatlan létesítmény irányába, ami leginkább rakétakilövő silónak tűnt. El is jutottunk odáig, de nem derült ki, mi lehet az. Gyanítom, hogy valami hegyi dolog, ami kapcsolatban van a hegyekkel, és az időjárással. Út közben egyébként láttunk teheneket legelni, és egy halom ló is megközelített minket, és persze nem bírták kihagyni, hogy molesztáljanak. Pedig én utálom a ovakat... /o:
mivel - Editke szavaival élve - mi ilyen kis fittik vagyunk, mentünk tovább felfelé, és kiderült, hogy ahova tartunk az a Cabeza de Hierro (Vasfej), ami a Sistema Central második legmagasabb pontja. Itt most lelövöm a poént, de erre csak akkor jöttünk rá, amikor már megmásztuk, mert hogy megmásztuk végül. (o:
Egyébként ez a nap a nyár egyik legmelegebb napja volt, és nekem volt is egy olyan sejtésem, hogy ahegy vicceskedni fog, de nem nagyon törődtem a dologgal. Örültünk neki, hogy fent jár a levegő, és kellemes hűvös van. Itt jegyzem meg, hogy a szemközti hegycsúcson (Peñalera) hófoltok voltak. Mondom: Júnisusi kánikula... A gyaloglás kellemesen fárasztó volt, és a bakancs is jól vizsgázott igazi terepen.
Ahogy mentünk felfelé a Cabeza de Hierro-ra, arra lettem figyelmes, hogy van a környéken rajtunk kívül "valaki". Ez alapvetően nem különleges, mert voltak kirándulók, sőt futók is szép számmal. Nem is nagyon törődtem volna a dologgal, de amikor odapillantottam, kiderült, hogy egy hegyi zerge az. Persze a gép éppen nem volt kéznél, így nem tudtam lefényképezni. Próbáltam követni szemmel, de úgy elugrált, hogy csak néztem, de nem láttam.
A csúcson aztán jött a következő furcsaság, vagy inkább érdekesség. Hihetelen mennyiségű katicabogár (Cocchinella Septemputata). Egyszerűen tele volt velük a levegő, és a kövek. Most tapasztaltam csak igazán, hogy a katicabogár nem egy levegőakrobata. mindennek nekiszállnak, főleg nekem, és landolni sem igazán tudnak rendesen, inkább csak rázuhannak a kiszemelt területre. Olyanokat koppantak, hogy elsőre azt hittem, hogy "ennek annyi", de nem. Nekik ez a leszállás. "Úgy szállok le a bringáról, ahogy akarok". Szegény Berangere sapkáját tele is szarták. (o:
A csúcson nem időztünk sokat, mert mi ilyen kemény hegymászok vagyunk, hogy csak felszaladunk 2.383 méterre, megvonjuk a vállunkt (eláll a lélegzetünk a látványtól), aztán már megyünk is tovább. Lefelé aztán kideült, hogy a zerge, amit láttam nem egy magányos lovas volt. Belefutottunk ugyanis egy komplett zergecsordába, vagy hogy hívják azt, amikor a zergék bandáznak. Voltak kicsik, és öregek is, és nem nagyon zavartatták magukat a jöttünkre. Elugrabugráltak az útból, ha nagyon közel mentünk, de nem voltak félősek. Persze a szakirodalom ír róla, hogy ezen a környéken tanyáznak, de azért érdekesség volt számunkra.
Mivel elég sokat jöttünk, nem akartunk egy nagyobb kört csinálni már, így arra indultunk vissza, amerről jöttünk. Az út lefelé már könnyebb volt, bár volt itt is felfelé kaptatás, mivel a tóra idáig nem folyamatos emelkedő volt, hanem két kisebb völgyön is átvezetett.
A haladást csak az nehezítette, hogy belefutottunk egy vegye csapatba, ahol a nőknek be nem állt a szája. Egyszerűen nem értettük Berangere-rel, hogy hogy van az, hogy a Spanyolok kijönnek a szabarba, mit szabadba, hegyvidékre, és itt is a gyerek iskoláztatásáról, és a tankönyvekről karattyolnak. Inkább megvártuk, hogy elmenjenek, és csak komolyabb követési távolságban sétáltunk mögöttük.
Jó fáradtan értünk a kocsihoz. Bakancs le, szandál fel, és irány haza, ismét gyönyörű utakon.
Epilógus:
Este aztán rájöttem, hogy miért volt nekem gyanús az időjárás. Verőfényes napsütés volt, igazi nyári kánikula, de a hegyen hűvös volt. Ettől függetlenül a nap tűzütt, és még 2 km-rel közelebb is voltunk hozzá, mint rendes esetben. A karom úgy leégett, hogy nem tudtam elaludni. Végül "friss sajtot", azaz tejfölt kentem rá, és az egy kicsit megnyugtatta az égési sérüléseimet.
Azt azért még a hegyen elhatároztuk, hogy jövünk még egy vagy több körre, és legközelebb a Peñalera következik, ami a legmagasabb pontja a hegységnek.

Islas Cies helyett

Bizony, bizony. Vártuk a jóidőt, de nem jött. Az utolsó napra így elhatároztuk, hogy elmegyünk Vigoba, és reménykedünk a jóidőben. Persze az idő átvert mindket, mert az időjárás már csak ilyen. Egész délelőtt borús volt, és amikor odaértünk Vigoba, úgy határoztunk, hogy nem megyünk a szigetre. Pedig még meg is talált egy animátor, vagy mifene, hogy most aztán nagyon menjünk, mert az milyen jó. Szóval Vigoban maradtunk, és úgy egy órával azután, hogy elment a hajó, kisütött a nap. De az a hajó már elment... Azért megnéztük Vigot, ami Rox elmondása ellenére nekem nagyon tetszett. Kicsit olyan, mint egy Madrid a tengerparton. A kocsit persze most is a központban hagytuk, és onnan sétáltuk körbe a belvárost. modern, nyugis, kellemes, szép, tiszta város, és szerintem nagyonis élhető. Vettünk Gall csokit, és sajtot, és a kötelező hűtőmágneseket. Megnéztük a kis utcácskákat, a kikötőt (ott álltunk meg), megebédeltünk egy barátságos kis étteremben, szóval egy igazán jó napot töltöttünk el ott.
Délután aztán visszaültünk a kocsiba, és lenyomtuk a visszaút 600 valamennyi kilóméterét.
Most nézhetek egy időpontot, amikor elmegyek végre az Islas Cies-re.

Nézzük meg mi van arra!

Hát ja... A harmadik napunkon sem lett Hawaii idő, és itt most nem a hurrikánokra gondolok, nyilván.
A bölcselet szerint délen mindig jó idő ben, vagy legalábbis jobb, így kitaláltuk, hogy elinfulunk délre, hátha ott jó idő van. Nem volt. Azért elmentünk Santa Uxia de Ribeira-ba, ami a Ribeira félsziget legnagyobb városkája. Érdekes, mert nagyon tetszett. Nem tűnt olyan hatalmas túristaparadicsomak, és a strandai is érdekesek voltak. Olyan volt, mintha egy parkban egymás után tübb játszótér lenne, és az ember nem tudná, melyikbe menjen. Strand itt - strand ott... Rengeteg sirály, persze, és óriási nyugalom. Valamennyi ember azért volt a kikötő szakaszon, ami egy kicsit emlékeztetett a klasszikus mediterrán kikötőkre, mint Cannes, Toulon, és társai. Nagyon kedves kis városka, de olyan mértékben nem történt ott semmi, hogy az már zavaró volt.

Herkules Tornya

Ha a Galíciai utunkra vittem vona panaszkönyvet, E biztos beleírta volna, hogy bedilizett a zenétől a kocsiban. Minden oka meglett volna rá. Elfelejtettem zenét válogatni, így a munkábamenős zúzós zenék voltak csak a kocsiban. A telefonomon azonban nagyobb választék volt, íhy már csak egy eszközt kellett szerezni, amivel a telefonom memúriakártyáját összekapcsolhatom a kocsi sztereójával. Ennek örömére E megkereste a legközelebbi bevásárlóközpontot, amit a GPS Carballo-ban talált meg. Nosza, Finisterreből irány Carballo.
Az utak itt nem olyanok, mint Madrid környékén. Ott ugye van 4 db körgyűrű, és számtalan sugárirányú autópálya. Galíciában kicsi kétszer egysávos utak vannak. Lassú, de legalább nem unalmas a kocsikázás. Carballo vaklármának bizonyult, mert egy helyi üzletlánc, és néhány hozzánőtt butikon kívül nem volt sok vásárlási lehetősék. USB kártyaolvasónak a hírét sem hallották. A biztonság kedvéért azért megebéreltünk (volt vagy 4 óra), és hamár ilyen közel voltunk, elindultunk A Coruñaba.
Ha röviden össze kéne foglalnom, azt mondanám, hogy A Corunña kicsit gyengébb volt, mint Valencia. Ide is nagy álmokkal érkeztem. Tengerparti város a Vizcayai öböl, és az Atlanti Óceán határfokán, igazi csodának igérkezett. Ehhez képest egy nagy iparváros, végtelen lakótelepekkel. Persze, itt is van szép belváros, meg minden, de igazából nem az a hely, ami az álmaimban szerepelt. Rox ajánlotta, hogy nézzük meg a Torre De Hercules-t, ami egy őskori világítótorony, így megálltunk a parkolójában, és szépen körbejártuk. Ha utánaolvastok, nagyon sok érdekességet lehet róla olvasni, és még többet az előtte elhelyezkedő szélrózsáról, ami mutatja az össze Gall náció (Galícia, Wales, Man szigete, Írország, stb) jelképeit. Tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton, ami gyönyörű, és taslán ott éreztem egy kicsit azt, hogy tengerparton lakni kemény szakma, de a gyönyörű látvány, és az Óceán közelsége azért kárpótol valamicskét az állandó szélért, és hidegért.
Jü hely A Coruña, de...
Visszafelé megálltunk a ÍCarballo határán épült Carrefourban, és sikerült vennem ketyerét. Lett zenénk!

Világvége

Nem köll megijedni, nincs még itt. Csak voltunk ott.
Az a helyzet, hogy egy kicsit jobb időre számítottunk a "nyaralásunkra", de Galíciában olyan az idő, mint Galiciában. Ez egy ősi Midland-szigeteki közmondás, és ássuk be, a Midland-szigeteki őslakosok tudják mit beszélnek.
Mivel a második napra sem tört ránk a verőfényes napsütés, és 35 fok, ismét csak olyan programot kellett szerveznünk, amely nem tartalmazza a napozást, és a tengerben pancsikolást. Elindultunk hát Fisterrára.
Fisterra, azaz "A Világ Vége" Spanyolország legnyugatibb pontja, és azért hívják világvégének, mert Colombus előtt azt hitték, hogy utána már nincs is semmi. Később kiderült, hogy nem csak hogy tovább is van, de még csak nem is a legnyugatibb pontja Európának, mivel Portugáliában, a Cabo Di Roca egy picit nyugatabbra van.
Mindettől függetlenül, Finisterra, vagy Fisterre, nagyon híres hely, és ha Galíciában jár az ember, kötelező meglátogatni. Na igen...
Fisterra egy kisváros, amelynek a Cabo De Fisterra nevezetű foka az igazi híresség. A valóságban egy szeles felhős hely, ahol van egy világítótorony, és az Óceán. Az ottlétünk alatt folyamatosan mondogatnom kellett magamnak, hogy milyen jó kis hely ez, és milyen híres, és milyen fontos, különben csak egy szürke, sziklazátonyos tengerpartot láttam volna, mert hogy Cabo De Finisterra egy szürke, szeles, sziklazátonyos partszakasz egy világítótoronnyal. A látványt tarkítja, hogy a sok zarándok, aki itt fejezi be a Camino-t, valami miatt úgy érzi, hogy itt kell hagynia valamilyen ruhadarabot, ezért a sziklák között tendeteg dzseki, nadrág, pulóver, és hasonló levetett gönc van.
Ott voltunk, megnéztük, de rám nem tett nagy benyomást. Unalmas. Érthető, hogy az emberek tartanak a Világvégétől.

Zarándokok, Túristák, és a többi

Santiagoban (ahogy általában Santiago de Compostellat nevezik) rengeteg túrista van, de még több zarándok. Persze, a kettő nem feltétlenül különül el. Az El Camino-nak több verziója van, de mindegyik itt ér véget. Az egész zarándoklatot kevesen csinálják egyben végig. Általánosan az a szokás, hogy darabokban teszik meg az emberek. Vega, az egyik munkatársnőm, például minden évben 4 napot "zarándokol", aztán a következő évben ott folytatja, ahol abbahagyta. Kedves, meg minden, de azért lássuk be, ez inkább "zarándoklat light". Azt mondanám, hogy laza zarándokok, vagy elszánt túristák.
No és persze, ott vannak a kerékpárosok, akik bringát teszik meg a Caminot. Ez is becsülnivaló, de azért lássuk be, na... Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor két bringás pont előttünk ért a katedrális előtti térre, és ment a nagy pacsizás, és a "megcsináltuk", én meg valahogy annyira nem éreztem odaillőnek ezt a nyáladzást, hogy a hideg is kirázott. Egyébként a téren mindenki haver, meg utitárs, és ölelkeznek, és minden más módon is masszirozzák egymás seggét. Persze az is igaz, hogy egy ilyen zarándoklaton nagyon jól össze tudnak verődni az emberek, és a kollegáim által meséltek alapján, olyan lehet, mint egy woofing (hátizsákos világutazás), ahol inkább az út a lényeg, nem az uticél.
Ahogy E, az előző bejegyzéshez kommentelte, a reggelit egy kávézóban ejtettük meg, ami nagyon tetszett neki. Mivel negem ez a kávézós reggelizés nem hoz lázba, nem igazán tudtam E-nek igazi kávézóval szolgálni Cosladaban. Pedig egy országban, ahol az emberek az idejük 40%-át bárokban, és kávézokban töltik nyilván ezer kávézó van egy olyan városban, mint Coslada. De én éppen egyet sem ismerek. Santiagoban viszont konkrétan lépten - nyomon bárok és kávézók vannak, legalábbis a városközpontban, ahogy egy ilyen városban ez illik.
A "lépten-nyomon" során akadt meg a szemem egy mariscada-n is. Itt is szokás kirakni a kirakatba az ételek képeit, esetleg magukat az ételeket mutatóban. Olyan, mint a McDonald's csak itt tényleg azt kapod, ami a képen van. Szóval, a reggeli, és a séta, no meg a zarándokok pacsizása után, az ebédet egy  kellemes kis vendéglőben ettük, ahol természetesen Mariscada-t rendeltünk. Amit kihoztak, kétségtelenül olyan, volt mint a képen: minden elképzelhető rák- és kagylófajta volt rajta, és igen finom volt. Bevallom, az igazi tengeri ízek, amiket a reggeli fogás frissen elkészítve nyújt igen erősek, és egy kicsit talán túlzó is volt. Még úgy is, hogy azért én heti 1-2-szer eszek rákot, vagy tintahalat. De mindenképpen azt mondom, hogy teljesen megérte.
Ebéd után (4 körül) vadásztunk még egy pár hűtőmágnest, és Tarta de Santiago-t, ami egy eszméletlenül finom mandulás süti. E kávézhatott, én túladagoltam a rákot, vettünk elengedhetetlen túristás cuccokat, szóval egy igazán tökéletes városnézést éltünk meg Santiago De Compostelán.

Santiago de Compostela

Próbáltunk lavírozni az időjárás rejtelmei közt, és úgy gondoltuk, hogy az idő majd javul, így a természeti szépségeket későbbre hagyjuk. Az aktuális borongós idő tökéletes a városnézésre. és hogy ne is menjünk messze, kezdjük Santiagoval.
Nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kell milyen fontos dolog az El Camino Spanyolországban, és Galíciaban, és hogy Santiago de Compostella, a zarándoklat célja mekkora jelentőséggel bír.
Őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy egy nagy szentfazék kommunát találok, de kellemeset csalódtam. Persze Róma alapján tudhattam volna jobban is, de ha Firenzét nézem pl., ahol a szobrokon, meg a szent szarokon kívül nem sok minden van, akkor jogos a félelmem a vallási központoktól. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül lelocsolnak szenteltvízzel még hamuvá is válok a végén.
Santiago egy csodálatos, és nagyon élhető város. Van neki iparnegyede, és vannak itt is nagy tömbházak, de ahogyan sok Spanyol városban, látszik, hogy a kényelemre többet adnak, mint a szürkeségre és olcsóságra. Természetsen ott van a Catedral de Santiago, és forog a világ rendesen a Camino körül, de nem csak arról szól a város. Szép terek, parkok, sétálóutcák, bárok, éttermek, szóval minden ami egy igazán kellemes városba kell. Kicsit több a hostal, és panzió, mint máshol, és az utcán sok a gyalogtúrás, és kiemelkedően sok a kerékpáros zarándok. Egyébként nem mondanám meg, hogy Európa egyik vallási központja a város.
Ahogy szoktam, ezúttal is a város kellős közepén parkolok, E GPS-ének köszönhetően (az enyémet sikerült kidobni a kocsiból Cullera után). A parkoló persze fizetős, de ez megint egy olyan dolog, amiben különbözik a nyaralás a hétköznapoktól: tojok rá. A parkolóból kiérkezve azonnal a fő sétálóutcán találjuk magunkat, és megkezdjük a túrista programot. megy, fényképez, bámul, fényképez, szájtát, fényképez.
A belváros Toledora és Sevillara hasonlít (inkább Sevilla). Kis utcák, boltocskák, túristacuccok, túristák, és minden ilyen város elengedhetetlen kérdése: milyen lehet itt lakni? Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de ez mindig megfordul a fejemben. milyem látni a Colosseumot a hálószobádból? Milyen az Eiffel toronyra nézni ebédidőben? Milyen a Parque del Retiroban futni reggelente? Vagy a Torres Jemelast látni az irodádból? Várjunk csak! Én a Torres Jemelast, és a Navacerradat látom az irodám ablakából. Bizony - bizony: Az exotikus helyek, csodás városok, túristaparadicsomok pontosan azért olyan érdekesek, mert messze vannak. Mert nem vagy minden nap ott. Ha minden nap Karácsony lenne, akkor megunnánk (és én iszonyatosan öreg lennék). Persze, néha rátör az emberre, hogy "Apám! Madridban lakok, ééérteed? Madridban!".
Szóval Santiago de Complostella számomra elsősorban egy nagyon kedves, és élhető város, és másodsorban a Camino vége.

Eszünk végre?

Galícia gyönyörű hely, és rengeteg látnivaló van, nem beszélve a hírességekről. A Camino gyakorlatilag Galíciáról szól. A Coruñaban van a Torre de Hercules, az 1900 éves római világítótorony, amihez hasonló csak három (vagy négy) van a világon. Finisterre, azaz a Világ Vége, a félsziget, amiről sokáig azt hitték, hogy nincs is utána semmi. A Cies szigetek, amiről annyit beszéltem már, és persze Vigo, Pontevedra, Ourense, és még sorolhatnám a csodás kisebb-nagyobb városokat.
De amit a spanyolok igazán szeretnek kiemelni Galíciaval kapcsolatban az az, hogy "se come bien", azaz jókat lehet enni.
Mielőtt eljöttem szabadságra, Ricardo listát iratott velem, hogy miket kell kipróbáljak. Pontosabban ő csak sorolta, én meg körmöltem szorgalmasan, mert különben elfelejtem. Íme a listám:
A rákok: Bogavante, Langoste, Langostino, Gambon, Gambas - Az első három nyilván mind a langosztához hasonlít, csak kicsit kisebbek. Az utóbbi kettő cselesebb, mert nem helyi rákok, hanem a mediterraneumból származak - azaz enyhe megvezetést jelentenek az étlapon.
Kagylók: Mejillon, Almeja, Berberecho, Navaja. A mejillón a hagyományos fekete kagyló, a Navaja pedig egy igen érdeket hosszúkás kagyló (ezért is a neve: "bicska)", a többi pedig a klasszikus "shell" kagylóhoz hasonlít.
Halak: Bacalao, Merluza. A bacalao igazából Portugál specialitás, de ugye ide közel van Portugália.
És ezek csak a tengeri kaják voltak. (o:
Mindjárt az első nap a séta után átmentünk Murosba vacsorázni. Mivel a mi falunkban nem volt semmi, szinte minden nap autózni kellett, de ezt így is terveztük. Szállás egy nyugis helyen, és aztán onnak csillagtúra a látnivalókhoz. Az autó nélkülözhetetlensége egyébként végigkisérte a vakációt, de ha van autója az embernek, akkor ez nem olyan vészes. (Az autó nélkülözhetetlensége nyilván inkább a talpalóknak okoz gondot.)
Szóval az első vacsora Murosban esett meg, és igazán jó volt. Az étterem egy kicsit furcsa volt, mert volt hordó, ami inkább olyan kocsmás érzés volt, de a berendezés meg amolyan avantgard stílus volt. E bacalao a la plancha-t evett, ami tulajdonképpen fokhagymás natúr hal (a la plancha = vasalón), itt viszont sajt volt ráolvasztva. E nem szereti a fokhagymát, deszerintem volt rajta, csak E olyan, mint a gyerekek: ha nem mondod meg, hogy van benne kriptonit, akkor megeszi. (o:
Én  merluza a la Gallega-t ettem, és ahogy kihozták eszembe jutott, hogy melyik az az elkészítési mód, amelyiket nem szeretem. A "Gallega", azaz Gall mód olajos - pirospaprikás szószt jelent, amibe már egyszer belefutottam egy ebéd alkalmával. Azért nem volt olyan rossz. És persze, ez még csak az első evés volt.

Halálos nyugalom

Meséltem, hgy szeretek egyedül utazni, és volt egy olyan verzió, hogy ha nem jön E, akkor egyedül nézem meg Galíciat. Na, amikor a szállást megláttam, pontosabban azt, hogy hol van, akkor nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül. Félreértés ne essék, csodálatos a szállás, de egy kicsit talán túl nyugodt.
Spanyolország nagy ország, és tudni kell róla, hogy elég komoly különbségek vannak a régiók közt. Galícia nem túl gazdag tartomány, és meglehetősen konzervatív is. Megőrizték az identitásukat, a nyelvüket, és a mentalitásukat. Amíg madridban, és más felkapott helyeken dúl a fogyasztói társadalom, addig itt egy-egy bolt, nagyobb üzlet, és elvétve bevásárlóközpontok vannak. Kevesebb pénz, és kevesebb fogyasztói idomítás van.
Ahogy Ourense után elértük Santiago de Compostelat, és a partvonal felé vettük az irányt, a boltok elkezdtek ritkulni. Persze, nem baj, ha nincs lépten nyomon egy közért, de azért az, hogy úgy kell vadászni bármiféle éttermet, boltot, akármit, az azért kicsit furcsa volt nekünk. A szállás Carnota körzetben volt egy Miñarzo nevű falucskában, ahol konkrétan egyetlen bolt volt csak. Ez is inkább egy kisebb éjjel-nappalihoz hasonlított, leszámítva, hogy a nyitvatartás teljes egészében ad-hoc rendszerben működött. Ha a tulajnak kedve volt, kinyitott.
A szállást interneten kerestem "casa rural"-ként, ami nagyjából falusi túrizmust jelent. Maga a ház egy dombtetőn helyezkedik el, és mivel a "special" opciót kértem, nem szobát kaptunk, hanem egy komplett lakosztályt. Saját nappalival, és külön hálószobával. Említésre méltó a fürdő-wc felosztás sajátságossága, ugyanis egymás mellett helyezkedtek el, és egy tolóajtón osztozkodtak. Ez azt jelenti, hogy ha "becsuktad" a wc ajtaját, akkor a fürdőszoba elől húztad el az ajtót. Hát izé... "Frappáns megoldás", maradjunk ennyiben. A ház környékén nincs semmi, csak további házak, és egy rövid sétára a tengerpart. No igen, a tengerpart. Itt abból olyan sok van, hogy az ember egy idő után szinte megszokja. Gyönyörű sziklás vonal, derekasan hullámzó Óceánnal. Amilyennek lennie kell, na!
Mindjárt, amikor megérkeztünk, el is mentünk egy jó nagyot sétálni. Találtunk világítótornyot, tanösvényt, pici homokos strandokat, lazactelepet, és sajnos elég sok szemetet, vagy inkább hordalékot. Gyanítom, hogy itt a partot nem takarítják naponta (mert mint mondtam, sok van belőle), ezért amit kihoz a víz (pl. hihetetlen mennyiségű hajókötelet), az mind ott marad a parton. Az idő így június idusán sem volt meggyőzően strandidő, és valljuk be, a strandidő, mint olyan, az itt nem olyan sűrű. Helyette szél van. Sok szél. Szél, meg tengerpart. És hullámok, meg sziklák. A világítótornyokat mondam? Atlanti Óceán!

Észak - Északnyugat - Castilla y León

A szállást 10-ikétől foglaltam, így reggel szépen beültünk a kocsiba, és irány az Atlanti Óceán, és Galícia.
A pakolást viszonylag egyszerűen megoldottam, bár amikor E látta, hogy mennyi hosszújjút rakok be, az aggodalom árnyéka azért átsuhant az arcán. Ő erre az alkalomra vett új gyönyörű narancssárga bőrönddel érkezett, ami bevallása szerint nem túl nagy, de azért az egynapos utazóbőröndnél nagyobb. Én azt a bőröndött inkább Harry Potter gardróbszekrényt megszégyenítő utazóládájához hasonlítanám, ráadásul meg is pakolta rendesen. El nem tudom képzelni, mennyi mindent lehet vinni néhány nap pihenésre, bár igaz, hogy például hajszárítót nálam ugye nem fog találni. (o: Persze kiderült, hogy ideút, meg visszaút, meg cucc, meg izé. Javára szóljon, hogy nagyon kis nettül becsomagolt, és ennyi mindent nettül becsomagolni művészet.
Az úttal kapcsolatban tudni kell, hogy 7 órás vezetésről 730 km-ről van szó. A tény, hogy ezt egy Mondeoban tesszük meg nagyban enyhít a dolgon, így azt is gyorsan elfelejtettem, hogy egy napja cserélték a komplett kormányművet, szervófolyadékot, előtte meg Janival az olajat, szűrőket, és izzítógyertyákat cseréltük le. Teljesen megbíztam a kocsiban, és nem is jutott eszembe többet a "szerelgetés". A másik előny, ugyebár, a kényelem, és a hely, de ezt nyilván nem kell magyaráznom.
Részben fizetős autópályán mentünk, ami most valahogy nem zavart, mert a nem fizetős sokkal hosszabb lett volna, és lassabb. Délután megálltunk enni, ami végül egész jól sikerült. Egy benzinkút melletti étterembe mentünk be, és mivel nem voltunk farkaséhesek, csak "zóna" adagot kértünk, de az annyira zóna volt, hogy végül kértünk még egyet, mert egy adaggal nem lőttünk volna nyulat. Amíg toaletten voltam megérkezett egy nagyob adag helyi munkaerő, akik persze kiszúrták az asztalunknál egyedül ücsörgő Emőkét, de agyon kedvesek voltak, mert nem piszkálták, csak a szemük gúvadt. Messziről nagydarab munkásembereknek tüntek, de közelebb érve megint csalódnom kellett, mert ők is (Aramis szavaival élve) "zsokéformák" voltak hozzám mérve. Mivel láttuk, hogy nem lesz verekedés, pedig E már előkészítette a boxereit, és a láncfűrészt, meg a láncosbotot, továbbáltunk, és mentünk az utunkon Észak - Északnyugat irányba.
Az út Madridból a 6-os autópályán vezet (Carretera de A Coruña), és nagyrész Castilla y León tartományon megy keresztül. Ávila, Medina del Campo (Spanyolország régi fővárosa), Valladolid (ahol az igazi Castilliait beszélik), és egyéb hihetetlen városok estek ám útba. Mi viszont csak mentünk, mert most Óceán van. Benaventenel aztán elfordulunk Ourense felé, és irány egyenesen nyugatnak. Nagyjából itt derült ki, hogy nem válogattam zenéket a kocsiba, így E kénytelen volt dzsidzsimetállal beérni, amit nagyon jól tűrt.  Ha egy utitárs csak megközelíti E szintjék, akkor ott már nyert ügy van. A jó utitárs pedig jó utazást jelent.

Utitárs kerestetik

Szeretek utazni, és nagyon szeretek egyedül utazni. De, ahogy mondják, az élmények úgy az igaziak, ha megosztja őket valakivel az ember. Egy időben azt gondoltam, hogy majd az igazival, meg a nagy Ővel, és egyéb mesebeli lényekkel osztom meg az élményeimet, de rájöttem, hogy tulajdonképpen pátosz nélkül is lehet közös élményekre szert tenni. Nem is csak rosszakra. A pátosz hiánya természetesen nem vesz el semmit az élmények fontosságából, és minőségéből.
Mivel a vakáció a Francia Riviérán, és az Alpokban kiesett, elkezdtem más utazásokat tervezgetni. Az alapfelállás az volt, hogy tengerpart, és ha már tengerpart, akkor semmiképpen nem Július - Augusztus, mert az szaunaszezon, és heringinvázió (kurva meleg van, és rohadt sok ember) (o: Erről írtam a Bevált módszer bejegyzésben.
Még ötlet fázisban volt a dolog, amikor Emőkével, aki a munkatársnőm, felmerült, hogy elmehetnénk együtt is, mivel ő is tervez egy ilyesmi nyaralást. Elsőre félvicc volt, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem hülyeség, ha már amúgy is ilyen jól kijövünk egymással. Innen aztán már ment minden magától. A választás azért esett Galiciára, mert itt vannak a legszebb tengerpartok, és mert még egyikünk sem járt ott. Emőke intézte az ideutazását, én meg szállást foglaltam, és megterveztem, hogy miket kéne megnézni. Aztán már csak vártuk a dátumot.
Júni 9-én, csütörtökön végül megérkezett Emőke. Mivel kora délután érkezett, és én szabin voltam, elmentünk egy kis városnézésre Madridban. Az út másnap indul, mert 700 km autózásra érdemes rápihenni egy cseppet.

Mennyi???

Hétfőn délelőtt hívott a márkaszervizes ember, hogy megvan az árajánlat a kormánymű cserére. Majdnem szóról szóra játszottuk el a Lottó reklámot, bár nagyon kedves volt, mert előrebocsátotta, hogy két opcióra is van árajánlata.
Ha utángyártottra cserélik, akkor 1.194,67 € (szépen végigmondta a centeket is) szereléssel együtt.
Mennyi??? Amikor elkezdtem kacarászni még megkérdezte, hogy elmondja-e a gyári alkatrésszel is az árat, de mondtam, hogy arra igazán nem lesz szükség, délután megyek a kocsiért, és ha kell inkább vezetek izomból, vagy lábletétellel irányítom a kocsit, mint egy szánkót. Miután újraélesztettek, felhívtam a szerelőt, ahova Rox kocsiját is vittem. Itt 480€ ajánlatot adtak, amit még mindig baromi soknak éreztem egy 2.000€ autóhoz, de mit volt mit tenni. Rájuk ijesztettem, hogy szerdára kész kell legyen a kocsi, és délután át is vittem. A meglepetés akkor ért, amikor kedden a buszon (érted: buszon!) hazafelé menet hív az ember, hogy kész a kocsi. Haha! A buszról leszállva egyenesen a műhelybe mentem, és hoztam is el a kocsit. Hazaérve aztán nagy boldogan töltöttem negyed órát parkolóhely kereséssel. (o:
A kocsi meghibásodása kicsit rámijesztett, és még a kocsibérlés gondolata is felvetődött, de végül úgy tűnik, minden akadály elhárul (nyilván magától) az utazás elől.
Megvan a terv, megvan az uticél, megvan a kocsi. Jöhet a nő. (o;

Porszívóvadászat II.

Mivel a kocsi szervizben volt, Roxék autós jóindulatára voltam bízva a hétvégén. Az aktuális téma persze a porszívóvétel volt, így elszaladtunk a Plenibe, hátha szerencsém lesz. És lett! Jelentem, hogy sikerült porszívót vennem, ráadásul pont olyat, amilyet szerettem volna. (o:
Persze, ez nem volt ám olyan könnyű.
A tavalyi évben már volt egy ilyen kalandom, a jövőben viszont tudom, hogy nem lesz éves program.
Annak idején, amikor megérkeztem Madridba természetesen meg kellett vegyem a lakáshoz elengedhetetlen dolgokat, így a porszívót is. Most, mivel Roxéknak adtam a porszívómat, újra neki kellett állnom a porszívókeresésnek. Bevallom, nem volt olyan nehéz a választás, a kiválasztott porszívó fellelése annál több gondot okozott.
Az elgondolás egyszerű: a hagyományos "elefánt" porszívó helyett a "seprű" rendszerűt preferáltam, és mindenképpen vezeték nélkülit akartam. A seprű rendszerű egyébként régebbi találmány, és ha jobban belegondolunk a 70-es 80-as években volt is egy nyeles porszívótípus Magyarországon is. Márka tekintetében Rowenta, Hoover, Philips, lehetőleg olyan, amit kézi porszívóként is lehet használni. Mindent egybevetve a Hoover mellett döntöttem, lehetőleg narancssárga, vagy zöld színben.
Na ehhez képest voltam olyan helyen, ahol az internetes oldalon hirdették a porszívót, amiről kiderült, hogy nem is az, nem is olyan, és még csak nem is porszívó (na jó ez utóbbi már tulzás volt). Aztán volt olyan hely, ahol a szétnyúzott - törött kiállítási darabot akarták rámsózni. Meglepően nehéz volt egy porszívót vennem, amit ráadásul már kiválasztottam, tehát még csak nem is keresgélni kell. Végül a hétvégén a Pleni Media Marktjában sikerült elcsípnem az utolsó darabot. Így elmondhatom, hogy már megvan, és csodálatos, és végre kitakaríthatom a lakást, mielőtt megérkezik Emőke.

Kormányváltás

Másnap, munka után irány a műhely. Ahogy odaértem, láttam, hogy nem örülünk, ugyanis a kocsi alatt egy hatalmas tócsa állt, ami nyilván a szervófolyadék. Kerék le, kocsi megemel, és már nézem is, honnan jön a lé. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a kormánymű az összekötőnél ontja az olajat. Az összekötő az a rúd, ami tulajdonképpen a kereket fordítja el. Jön a szakember, és mondja, hogy kormánymű csere. Hurrá. Ha már ott volt az ember, megnézte az légtelenítési dolgot, és cselesen felpumpálta az üzemanyagszivattyút. Nem akarok senkit technikai részletekkel fárasztani, elég annyi, hogy ha pontosan tudod, hogy mi a titok akkor tényleg semmiség az eset.
Talán említettem, hogy az alkatrészek a márkaszervizben sokkal olcsóbbak voltak, mint az utángyártott cuccok a sima alkatrészboltokban. Ezen felbuzdulva átgurultam a rendes (nem "csináld magad") márkaszervizbe, hogy adjanak egy árajánlatot a kormánymű cserére. Le a kalappal, mert az autóval úgy bántak, mint egy 30ezer Eurós szalonautóval. Patyolat tiszta munkafelvételi helyiség, inges emberkék, derékszög - párhuzam. Felvették a a kocsi, és az én adataimat is, és annyit szüttyögtek, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam. A végszó: hétfőn kapok ajánlatot. Hurrá!
A hétvége kocsi nélkül telt, amiről nem szeretnék sokat írni, mert még elsírom magam. Azért egy meghatárózó esemény még történt.

Kétbalkezesek

Biztos ismeritek azt a jelenséget, amikor az ember egész évben nem beteg, jár rendesen dolgozni, aztán a szabadsága előtt megbetegszik, és gyakorlatilag gyógyulással tölti a szabadságát. Nyilván, ez rám nem vonatkozik, mert én soha nem vagyok beteg, de értitek mire gondolok. Nost azt hiszem a kocsim pont egy ilyet csinált velem.
Egy héttel a tervezett nyaralás előtt, épp amikor az egyik auditról indultam haza (lásd: A Revizor), elkezdett nagyon aggasztó hangokat adni a kormánymű. Egy napra rá a szervóm is elment teljesen, így nosztalgiázhattam az izomból való kormányzás folytán. Eredetileg beterveztem, hogy izzítógyertyákat, olajat, és szűrőket cserélek a kocsin az út előtt, de igazából ez a szervó-dolog nem jött jókor. Egy olajcsere jó esetben fél óra, de egy kormánymű javítás...
Szerencsére pont erre a délutánra terveztem be az olajcserét, és ha már műhelyt bérlek, miért ne lehetne megnézni a kormányművet. Délután át is jött Jani, elmetünk a kocsival a műhelybe, és egy majd 40 perces adminisztráció után meg is kezdtük a szakszerű karbantartást. Kocsi emelőre, kerekek le, aztán nézegetés. Janival kicsit különböző a technikánk, mert ő olyan alapos, mint ahogy én nem. Megnézi jobbról, megnézi balról, aztán alulról, és felülről. Közben meg telnek az évszakok. Ezzel ellentétben, én pikk-pakk megoldom a dolgokat, megcsinálom amit kell, aztán amíg kijavítom a hibáimat telnek az évszakok. Profik vagyunk na. Vagy ahogy Balogh Tibi mondaná az Argo-ban: "Mi Profik vagyunk bazmeg! Profik!"
Tulajdonképpen az elején a kormánymű nézegetése tartott sokáig, meg az izzítógyertya csere, mivel ez utóbbiak hozzáférhetetlenek. Maga az olaj leeresztése, a szűrők cseréje, és az olaj betöltése nem volt nagy kunszt. A kunszt az volt, hogy az üzemanyagszűrő lecserélése után le kell légteleníteni az üzemanyag-kört, ami az istennek sem sikerült. De az semmi! Még nekünk sem! Ott pumpáltuk, töltögettük a gázolajat, de sehogy nem ment. A bérelt műhely egyik szolgáltatása, hogy lehet segítséget kérni egy szakembertől, aki még ért is ahhoz, ami ott folyik. Nos ezek már mind hazamentek, és mivel a kocsi nem indult, kénytelenek voltunk éjszakára otthagyni, hogy aztán másnap visszatérjünk a tett helyszinére. Közben feltöltöttük a kormányszervó olajat, hátha csak az volt a gond. Elárulom: ha a kormáynszervó tartálya egyik napról a másikra kiszárad, akkor nem segít az újratöltés. Az legalább olyan normális, mint amikor egy kocsi annyi olajat zabál, mint üzemanyagot. De fő az optimizmus, nem? De! Naugye!

A Bevált Módszer

Az egész úgy kezdődött, hogy, a 2007-es nyaraláshoz hasonlóan, találtam egy csodás helyet. Egy rövid retrospekció: 2007-ben kitaláltam, hogy kéne görkorizni Barcelona-ban (ott is van Friday Night Skating - Péntek esti korizás), de mivel repülőn kicsit súlyos korit cipelni, hozzáköltöttem, egy Autós Dél-Európai Körutat, ami Barcelona-t is érinti, hogy tudjak korizni is. Nos, éppen ezt az utazást szerveztem, amikor kaptam egy olyan kör-e-mailt, amiben szép képek vannak Power Point-ban. A világ legszebb kikötőiről szólt, és nekem eszembe jutott, hogy mi van, ha útba esik valamelyik a Veresegyház - Barcelona úton. Kiderült, hogy igen, és így jutottunk el Vernazzaba.

Ezúttal a világ legszebb strandjait nézegettem, és kiderült, hogy  az egyik közülük a Cies Szigeteken van, ami viszont Vigo partjaitól van pár kilométerre az Atlanti Óceánon.

Nosza, menjünk Galiciába!
Mivel a Júlis - Augusztusi meleget ismerem, úgy terveztem, hogy nem a nyár közepén megyek, mert nem akartam megsülni. Volt némi előérzetem, hogy Galíciában mintha nem olyan idő lenne, mint mondjuk Extremadura-n, és így utólag hallgatnom kellett volna rá. Persze így is kiváló volt minden.
Utitásrnak Emőke szegődött mellém, aki amellett, hogy munkatársam, hasonló agyi kvalitásokkal rendelkezik, mint én. Mármint, ha valaki van még a világon, aki engem intelligensnek, és furcsa humorúnak tart. Ilyen társasággal pedig tényleg mindegy milyen idő van. Persze azért, jó ha nem esik az eső. (o;
Hogy pontosan, hogy alakult úgy, hogy ő jött, azt nem tudom, Tulajdonképpen valami olyan banális dolog volt, hogy megkérdeztem, van-e kedve jönni, és azt mondta persze. Én mindig mondtam, hogy az élet egyszerű!
Mivel én voltam a szervező, el is kezdtem szállást keresni az interneten, és a Casa Rural (Falusi Ház) opció mellett döntöttünk. Némi keresgélés és egyeztetés után megtaláltam a leg megfelelőbbnek tűnő jelöltet, és le is foglaltam interneten. Közben E lefoglalta a repjegyet, és tulajdonképpen ennyi volt a nagy szervezkedés. Mondom: egyszerűség.  Megyünk Galíciaba!

A Revizor

Nem szoktam munkáról beszélni, mert azt gondolom, hogy az életben rengeteg érdekesebb dolog van. Persze, van akinek olyan munkája van, ami egyben érdekes is lehet, mint a profi bringások, meg a titkos ügynökök. Ez utóbbiak persze nem beszélnek a munkájukról, ha mégis, akkor jobb elfutni gyorsan, mielőtt megölnek az átadott információ miatt. Néha azért az én munkámban is vannak érdekes dolgok. Alapból a Spanyol, Portugál, Kanári szigeteki, Máltai, Azori szigeteki, és Svájci logisztikai szolgáltatásokért vagyok felelős. Ez is érdekes munka, de nem olyan izgalmas, hogy mesélnem kelljen róla. Szerencsére történnek érdekesebb dolgok a magánéletemben. A minap azonban megkeresett Emőke a beszerzésről, hogy segítsem ki őket, mert "SZükség lenne egy írástudó emberre, aki leauditálja a Spanyol Dokumentum archiváló beszállítókat. A dokumentum archiválás azt jelenti, hogy - mivel a számviteli, és egyéb törvények miatt minden dokumentumot hosszú ideig meg kell őrizni - egy halom papírt kell biztonságosan raktározni. A cégek persze nem akarnak irathegyeket kerülgetni, ezért a tárolást, örzést, és nyilvántartást rábizzák olyanokra, akik ilyesmit akarnak csinálni. Mivel hidegre kéne tegyelek benneteket, ha mindent elmondanék, igyekszem címszavakban elmesélni milyen is ez.
Az IBM rengeteg banki számítástechnikai eszközt üzemeltet, amiknek mindenféle múveletei dokumentumok , és más adattárolók halmait termelik. Emelett ott vannak az üzleti dokumentációk is. Ezeket kell elásnia valahol az archiváló végeknek. Az audit alapja az, hogy ellenőrizni kell, hogy ezek a raktárak megfelelnek-e a biztonsági előírűsoknak. Nem titok, hogy a dokumentumok, és más (pl. mágneses) adattárolók mindenre érzékenyek. Hőmérséklet, páratartalom, tűz, víz, lopás (ez utóbbira különösen érzékenyek). Ennek fényében a raktárak, amiket láttam, egészen CIA-szerűek voltak. Kamerák, érzékelők, beléptetőrendszerek, tűzjelzők, stb. A mágnesszalagokra különösen vigyáz mindenki ezért ezek Fort Knox-ot megszégyenítő páncéltermekben pihennek. Zsilipes ajtók, 60 centis falak, és a legjobb: retinaolvasó, és ujjlenyomat olvasó. Egészen érdekes világ ez. Ráadásul az egyik cég biztonsági igazgatója még úgy is nézett ki, mint egy öltönybe bújt kommandós. Látszott rajta, hogy tud egyet, s mást a biztonsági szakmáról. A legjobb persze az volt az egészben, hogy én voltam ugye az ellenőr, így mindenki körülugrált. Olyan voltam, mint Vernon Pinkley (Donald Shutterland) a Piszkos Tizenkettőben, amikor megbízzák, hogy játsza el a seregszemlét tartó tábornokot.

Fagyi a parkban

Persze azért néha jó, ha van valaki, akivel lehet beszélgetni. Nem mondom, mert kiváló beszélgetőtársa vagyok magamnak, de mégis...
Soha nem értettem azokat, akik egy járás, kapcsolat, házasság után megutálják az exüket. Ha annyira hülye, akkor minek jártak vele egyáltalán? Ha nem is tartom a kapcsolatot mindenkivel, jóban vagyok az eseimmel, és ez alól Berangere sem kivétel. Ennek örömére, meg is beszéltük, hogy elmegyünk egyet fagyizni a Retiro-ba. Mivel a kedvenc fagyizonkat a Calle Arenal-on bezárták, le kellett tesztelni a Retiro mellett, a Navarez és Ibiza sarkán levő fagyizót. Beültem a kocsiba, és irány a La Elipa. Ezzel megspórolok egy csomó időt, és átszállást. Az Elipa-tól metróztam a Goyaig, ahova a találkát megbeszéltük. Berangere levágatta a haját, és így ha napszemüveget vesz fel, kisértetiesen hasonlít Pálinkás Katára. Mivel a porszívómat nekiadtam Roxéknak, bementünk a Corte Inglés-be, hogy körülnézzek ezügyben, majd lesétáltunk az Ibiza-hoz, a fagyishoz. Olyan sor állt, hogy az utcára lógott, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább sétálunk, aztán majd visszanézünk. Irány a Retiro, ahol mindig jó sétálni, mert érdekes emberek, árnyék és nyugalom van, meg egy csomó drogot áruló néger. (o:
Sétáltunk, beszélgettünk, pihentünk egyet egy padon, aztán visszamentünk a fagyizóba, és végre hozzájutottunk a fagyinkhoz. Azzal aztán megint lábra kaptunk, és a Retiro-n keresztül elindultunk a belváros felé. Végül az egész estét sétálással töltöttük, és jól elfáradtunk. Közben persze én folytattam a porszívóvadászatot. Majd' 11 volt, mikor elváltunk a Goya-n, ahonnan én az Elipa felé vettem az irányt metróval, majd onnan kocsival haza. 20 perc alatt otthon voltam, majd 40 perc alatt parkolóhelyet is találtam. Kéne valamit tennem, mert ez a parkolóvadászat elég lehangoló. Nem fordul sűrűn elő, de ha olyan időpontban érek haza, akkor katasztrófális tud lenni a helyzet.

Totyizselé

Hát ez lett belőlem.
Aki olvasta az ET második részét, ismeri ET kis zselés, medúzaszerű barátják, aki ET bolygóján él. Nos mostanában én is így éreztem magam. Totyogok a lakásban, és az ágyban ketten fekszünk a hasammal. A magány csodákra képes. Kisimult az arcom, és a bőröm is, mivel feszül a zsírtól.
Nek mekk aggódni! Mióta az eszemet tudom, mindig volt hasm, és igazából mindig kicsit túlsúlyos voltam. Mivel azonban mindig tudtam jól mozogni, bringázni, Balatont átúszni, Félmaratont futni, az ágyon hátamra fordulva szenvedés nélkül állva felhúzni a zoknimat, soha nem zavart igazán a hasam. A baj akkor kezdődik, amikor elkezd nehéz lenni a lépcsőzés, meg amikor ülésnél útba van a hasam. Nos ilyenkor előjön a salát a pizza helyett, és a futás + bringa + görkori a sorozatok, és a számítógép helyett. Mivel ezeket a jeleket azonnal észreveszem, ahogy megjelennek, viszonylag gyorsan úrrá tudok lenni a helyzeten.
Így ismét elkezdtem futni, de csak óvatosan, mert megint kibicsaklott a bokám, így megint fáj.
Kimélő testmozgás, de utána a zuhany, és a jóleső fáradtság, és persze a szuper alvás, és friss ébredés megéri.

A Függetlenség Napja

Na nem mintha nem lettem volna független mindig, de azért ha nálad lakik a nővéred majd' fél évet, akkor akaratlanul is beszűkül az élettered. Nem tudok internetezni, letölteni, amikor akarok, állandóan a TV előtt ül, és olyan, mint egy gyerek: ha valamivel elkezdek foglalkozni, neki is azzal kell, és akkor persze én mehetek mást csinálni. (o: Néha azért főzött, és szinte minden nap elmosogatott, de pl. rengeteg délután volt az, hogy "tepelizza", vagy "snackbox" (Burger King), amiket persze én fizettem többnyire. Na és a rengeteg Pascual, ami tejes gyümölcslé, aminek az üres dobozából mindenhova kicsöpög a maradék, és macskahúgy szaga van. (o:  Nem tudom, miért, de zavart az is, hogy közben a blogján és a Facebook-on meg írogatta, hogy "spanyolországban él", és hogy "kitartással minden elérhető", ami tulajdonképpen az "igazság", de csak egy kicsi része. Persze, nem kéne érdekeljen, még akkor sem, ha engem nem említett, sem azt, hogy tulajdonképpen ingyen csövezik nálam. Egyszer már voltak Roxnak komoly gondjai abból, hogy a látszat, és a külsőségek túl fontosak neki, és nagyon féltem, hogy megint belefut egy ilyenbe, Janit is magávalhúzva.
Valamikor 17-e környékén aztán megszületett a döntés, hogy melyik házat veszi ki, és elmentünk, hogy aláírja a szerződést. Én kicsit korábban értem haza, mint Rox, így neki is állt hőzöngeni hogy nincs kaja. Elindulunk, és kérdezem, hogy hova mentünk, erre nekiáll hisztizni, hogy én(!) miért nem néztem meg, hogy neki(!) hova kell mennie. Visszafordulunk, kiszáll, hogy visszamenjen a térképért, és úgy bevágja az ajtót, hogy majd kitörnek a kocsi ablakai. Én meg ülök az autóban, és szinte leküzdhetetlen a késztetés, hogy elmenjek kocsikázni egyet, Rox meg oldjon meg végre egy, csak egyetlen dolgot az életében egyedül. Persze, nem hajtottam el. Elmentünk Alcalába, ahol ő felment aláírni a szerződést, és átvenni as kulcsokat, és meg addig ettem egy fagyit, hoyg megvígasztaljam magam.
Meglévén az alapozás, Jani elindult Magyarországról a két kutyával, és a macskával, meg egy jó adag cuccal Rox Mondeojával. Ez ugyanaz a Mondeo, amivel én jöttem, és amit Rox nagyon kedvesen (és mert volt céges kocsija) a rendelkezésemre bocsátott. Nekem ugyebár nincs senkim, és Roxnak is csak Jani van meg én, így nagyon nagy szerencse, hogy ilyen jól kijövünk, és segítünk egymásnak. Az egyetlen izé a dologban az, hogy én az esetek nagy részében rendelkezem B tervvel. (Például, kijöhettem volna a saját kocsimmal is, de persze kényelmesebb volt eladni Magyarországon.) Azt hiszem, Rox túl sokszor bízik abban, hogy "majd lesz valahogy", és nincs biztonsági terve, ami persze azt lejenti, hogy nekem nincs más választásom, mint segíteni neki. Node én ezért vagyok. Mondták is Anyuék: "Miután megszületett Rox, úgy döntöttünk, készítünk neki egy támogatási rendszert. Így születtél te." (((o:
Az előkészületek keretében szombaton elmentünk az IKEA-ba, és bevásároltunk egy "kezdőcsomagot" bútorozatlan házhoz. Űgy, étkezőasztal székekkel, íróasztal, és egy halom apróság. Tudom, hogy sokat fényezem a Mondeo-t (pedig az enyémet még egyszer sem mostam le), de muszáj elmondanom, hogy ez mind befért szépen úgy, hogy Rox is velem volt, és nem kellett neki sem szorongania az első ülésen. A cuccot kivittük Roxékhoz Valdeaveroba, és még elmentünk bevásárolni, hogy legyen mit tenni a hűtőbe, és lehessen takarítani is. A bevásárlás nem volt semmi, mivel a környéken nincs bolt, így végul majd' Guadalajara-ba kellett mennünk a cuccokért. A visszúton még el is tévedtem, mert itt ugye mindenhova több út megy. Mire a házhoz értünk, Jani már megérkezett, így Roxék is elkezdhették a berendezkedést egy új életre.
Nekem pedig elérkezett a függetlenségem napja. (o:

A semmi hete

Természetesen, megint elfelejtettem, hogy mik törtntek az elmúlt héten, ami vagy azt jelenti, hogy semmi nem történt, vagy azt, hogy valami nagyon fontos. Én az elsőre szavazok. Kiírtam egy hét szabit júniusra, ami fontos, de nem hír. Rox talált munkát, ami jó hír! Az elköltözés így egy kicsit kitölódott, de fix Május 20 lett az időpont, ami szintén jó.
Amúgy a napok csak telnek, múlnak. Amikor tudok, megyek bringázni, de semmi más komoly dolog nem történik. Azt hiszem, kicsit fárasztónak tartom mostanában a naplóírást, mert megerőltető összeszedni az eseményeket.
Egyébként voltunk házat nézni Roxnak, és ezúttal jobbakat is néztünk, mint a múltkor. Bíztató! Lehet, hogy egyszer tényleg vége lesz a nővérem eltartásának. (o:
Remélhetőleg most már a munkám is kevesebb lesz bent, és akor lesz időm többet írni. (o:

Harc az elemekkel és akkumulátorokkal

A vasárnapi kerékpározás második szakaszát kitartás szakasznak nevezném, mert csak erre volt szükségem az út során.
Folytattam az utam a "hegy" körül, de csak nem akart beengedni. Mindenhol a katonai támaszpont volt, az út meg csak ment délnek. A vége felé volt még egy kellemes lejtő, ami leérve, és visszatekintve már emelkedő volt. Ez a baj a lejtőkkel: alulról nézve emelkedők, amiket én nem szeretek. A leérésben az volt a legszörnyűbb, hogy egy - elsőre építkezésnek tűnő - látványról kiderült, hogy az a Warner Park. Ez olyan hatással volt rám, mintha Fótról elindultam volna egy laza kis tekerésre, és egyszercsak megláttam volna valamit, ami nagyon hasonlít a Ferihegyi Reptér irányítótornyára. Na, akkor tudtam, hogy ma többet tekerek, mint terveztem. Szerencsére egy kerékpárút visz észak-nyugati irányban innen, így azon elidultam, hogy legalább már visszafelé menjek. Akik vastag kerekeken gurulnak, azok tudják milyen érzés 2,5-es gumikon tekerni aszfalton. Fúj! Végre találtam egy utat, ami nagyjából irányba fordított. Itt megettem a műzliszeletett, amit hoztam magammal, és éreztem ahogy szétárad az energia bennem. Legalább 5 percig tartott ki, mivel majdnem éhgyomorra indultam. Az út hasznos volt egy ideig, de az meg a katonai bázis bejáratához vezetett. Itt felsorakoztattuk erőinket egymással szemben! Max, a kerékpáros haderő (vagy inkább had kimerültség), és a Hispán Milicia. A Hispán Milícia ezúttal egy túlsúlyos biztonsági őr nővel képviseltette magát, aki elmesélte, hogy a mezőgasdasági utak talán arra vezetnek, amerre menni akarok.
El is indultam a földutakon, és elértem valami erőműhöz, amiből (ipari létesítményből) itt elég sok van. Innentől aztán tájékozodási terepkerékpározássá fajult a dolog, ahol sok akadállyal kellett megkűzdenem. Kapásból kínálkozott egy lehetőség, hogy egy kerítésen átmászva elérjek egy földutat, ami pont arra ment, amerre menni akartam.
Ezen elindulva elértem a teheneket. Höhö. Gyanítom, hogy valami TSZ területére tévedtem, mert mindenhol tehenek sétáltak, és azt hiszem volt ott néhány bika is. Igyekeztem nem megijedni, mert tudom, hogy a fenevadak megérzik a félelmet, de azért kicsit kényelmetlenül érzem magam. Egy pillaatra az is eszembe jutott, hogy a kerékpározási stílusom néha elég akrobatikus, és balett-szerű, és reméltem, hogy a bikák nem fedeznek fel benne valami torreádor-szerűt. Végül elértem a másik kerítést, ahol viszont nem volt kiút csak nyulak.
Sok-sok nyúl. Már megint.

Jobb ötlet híján, itt is átmásztam a bringával, és folytattam az utam a susnyában. Felettem hatalmas ragadozó madarak vitroláztak, de amikor az egyik közvetlen mellettem szállt le, megnyugodtam, hogy nem keselyűk, akik a belemre pályáznak. AZért találtam egy autóroncsot, amiről nem tudtam, hogy került a semmi közepére. Csak remélni tudtam, hogy nem a ragadozó madarak ragadták magukkal utasaival együtt, hogy aztán egy félreeső helyen lakmározhassanek belőle. Azért megynugatató volt, hogy én nem egy ilyen ronccsal közlekedem, hanem a műszaki mérnökség egyik csúcsgépével.
Ezután egy homokbányába tévedtem ami már sok volt a jóból. A halálos kimerültségemnek pont a jó mély homok hiányzott. Dacból azért legyűrtem ezt is, és végül kiértem egy komolyabb útra. Kiderült, hogy be sem mehettem volna oda, ahonnan jöttem, mert volt egy behajtani tilos tábla, meg néhány "Veszély!", valamint "Idegeneknek belépni tilos!" tábla is. Még szerencse, hogy én nem vagyok idegen, és bringával jöttem, nem UFO-val. A tábláktól kijjebbb az úton volt egy határozottam tiltás is, egy hatamas vas úttorlasz képében. Aki a megfelelő (küldő) irányból jön tulajdonképpen el sem juthat a táblákig.
Az út innen már további nyulakkal tarkított lapos terepen vezetett, és amin eljutottam oda, ahonnan indultam a hegy körüli utamra. Itt volt végre két út is, amiken be tudtam volna menni a hegyre, és mindkettőn határozott "Kerékpározni tilos" táblák voltak kiaggatva. Szuper! Végül elértem a kezdő sorompót, amin ismét átmásztam, majd visszatekertem a kocsihoz. Leremegtem magam a bringáról, bepakoltam a kocsiba, és irány haza.

Nyulak + Nyulak + Wales + Ebek

Aramis óta tudja az emberiség, hogy nem szabad késlelteni a dolgokat, és ha kitalálsz valamit, azt érdemes mielőbb véghezvinni. Ennek szellemében a szombati félreferdítés után vasárnap betettem a kerékpárt a kocsiba, és irány Rivas.

Pikk-pakk ottvoltam, és összeraktam a bringát, felpattantam, és már tekertem is. Eltekertem a víztisztítónak álcázott gólyatelep mellett, amit nyilván a szennyvíz tápértéke miatt preferálnak a gólyák, majd a polárőrség kiképzőközpontja mellett bekanyarodtam a hídhoz, ami átvisz a Jarama folyó felett. Igen, itt a polgárőrségnek komoly kiképzőközpontja van. A híd után érkezett az első akadály egy vas sorompó képében, ami teljes egészében elzárta az utat. Ez egy kicsit aggasztott, mert nem voltam biztos benne, hogy ezen át szabad kelni, de aztán jött két kutya, akik simán átsétáltak alatta, majd a gazdáik is átmásztak. Ezzel én is jogosítva éreztem magam az idegen területre való behatolásra. Jól jöttek a bátor ebek!
A táj gyönyörű, és a domb közelről is szép, de kicsit csalfa. Wales-ben volt utoljára ilyen érzésem. Láttunk már minnyájan szép képeket a Britton hegyekről, amelyek zöldelve hullámzanak, és csalogatják a túrázni vágyokat. Amikor aztán Wales-ben voltam, és elmentek kirándulni kiderült, hogy az csak a látszat. Igazából az egész táj felázott sár, és a zöld fű valami áthatolhatatlan aljnövényzet közelről.
Nos itt az a helyzet, hogy a dombra gyakorlatilag lehetetlen feljutni, mert körben az út mellett egy 2 méteres lőszfallal indul a domb. Csak valamiféle úton lehetne elindulni felfelé, de az meg nincs. A növényzet pedig vad gaz, szúrós kórókkal. Gyakorlatilag kerékpározhatatlan. Nem baj! Nem hátrálunk meg! Kerékpározunk az úton, ami azért szép tájakon visz
Majd később bevetem magam a komoly terepre. A világon sok nyelv van, ahol a kijelentéssel kapcsolt tagadás tagadást jelent, a Magyar nyelvben pedig a dupla tagadás is tagadás. Egyetlen nyelv sincs azonban, ahol két megerősítést (kijelentést) tagadásnak értelmeznek. Aha, persze...

Tekeretem az úton, ami kerüli a dombot, és csak egy helyen, ahol egy nagyobb szikla omlott az útra, talltam egy kicsit komolyabb kerékpáros kihívást. Ezen is átjutottam úgy 5 perc alatt, majd mentem tovább. Kitartóan kerékpároztam, mert nem akartam megfordulni. Hiszen nem hátrálunk meg, ugyebár. A táj változatos volt a domb meg végig kacsintgatott rám, de nem volt olyan hely, ahol nekivághattam volna. Az úton folyamatosan "magán vadászterület" táblákkal találkoztam, és láttam is sörétes hüvelyeket, de nyilván vasárnap délben senki nem vadászik. Egyetlen utat találtam, ami a hegyre ment, de az le volt zárva "Katonai objektum" címmel. Felháborító! Béke van, gyerekek! Ne katonáskodjunk már! De mégis.

Mentem tovább, és végül találtam egy utat, ami nagyon tetszett. Kicsit gyanús volt, hogy két helyen is óriási árkot ástak keresztbe az úton, dehát kerékpáros lévén inkább kihívásnak vettem, és ügyességemet bizonyítva csodásan megoldottam az átkelést. Az út természetesen egy másik katonai bejárathoz vezetett, ahol kicsit megfigyelve éreztem magam, így inkább visszafordultam. Na ez volt a legjobb, és legterepesebb része az útnak. Enyhény lejtő, gyerekfej nagyságú kövekkel megszórt kanyargós ereszkedés! Suhanok ötvennel lefelé, művészieket ugratok, a teleszkópok elöl-hátul szépen sziszegnek, és teli pofával vigyorgok, mert kerékpározni, és repülni jó.
Eztán jött az inferno, és a nyulak.

Felderítés vagy félreferdítés?

Meséltem én ezt a Rivas-dolgot, ahol van egy nagy kereskedelmi park (pláza tele boltokkal, Media Markt, Leroy Merlin, Norauto, stb...). Nos ezzel szemben van egy helyre kis dombocska. Tudni kell, hogy itt valahogy máshogy alakult a domborzat (Gombor Laci geodéta barátom biztos tudná, hogyan), és emiatt nagyon érdekes hegyek - dombok vannak. Nos ez a domb ez nekem nagyon megtetszett, így a szimbati Rivas-os látogatás alkalmával kitaláltam, hogy közelítsük meg ezt az objektumot, és nézzük meg milyen.  Akkor még nem tudtam, milyen fájdalmasan ráhibáztam az "objektum" szó használatára.
Közelről is igéretesnek bizonyult, és - bár nem sétáltunk teljesen oda, mert a Jarama folyó elválasztott tőle bennünket - elhatároztam, hogy megnézem bringával is. Egyébként a környék első ránézésre amolyan természetvédelmi központnak tűnik. Nem csak azért, mert ki is van írva, hogy nemzeti park, hanem a létesítmények is azt sugallják. Rengeteg gólya van például, és bazi közel repülnek az emberhez. Megint meg kellett állapítanom, hogy a gólya egy bazi nagy madár, és nem szeretném, ha berepülne a szobámba.
Egyébként ilyen a domb:

Az a helyzet, hogy ez a domb messzíről csodálatosan néz ki, és nagyon igéretes pályának tűnik, de mint tudjuk, a látszat sokszor csal, mert a látszat Rodolfó reinkarnációja.
A következő rész tartalmából:
Max megint tolja azt a kurv@ biciklit | Max megkűzd a Hispán Miliciával, de legalábbis beszél egy túlsúlyos bizonsági őr nővel | Hány kilóméter a Warner Park? | Marzocchi Bomber 55 munkában...

Levegő

Magyarország, és az előtte megélt három hónapos nővér-pesztrálás elég kimerítőnek bizonyult. Meg is kaptam, hogy negatív a bejegyzésem, és így visszaolvasva, még enyhe is a bejegyzés. Minden esetre, a lelkiismeretem nyugodt, és igyekszem helyretenni a véleményeket, amik baleknak tartanak. Most mindenesetre van egy lélegzetvételnyi hetem, majd egy rövidebb pesztrálás, aztán részemről bezárul az úgy. Ilyen hozzáállás után a karmám valami nagyon komoly ingyenélést kell tartogasson nekem is. (o:
A Magyarország utáni hétvégén elsősorban semmittevésre, és magányra volt szükségem. Ennek keretében elmentem megnézni a Thor-t, ami nagyon jó film, pár nyálas jelenettel, kiváló látvánnyal, és Spanyolra szinkronizált Shakespeare-i angollal. A Shakespeare-i angolt I Ügynöktől tudom.
Persze a semmittevés sem megy nekem igazán, így aztán hétfőn (itt hosszű hétvége volt)már muszály volt kimozdulnom, és mozognom is valamit, így elmentem bringázni. Na igen... A gyurmázás abbahagyása, és a kötött életmód meghozta a gyümölcsét, és igencsak szenvedtem az emelkedőkön. Megint tolom a bringát. (o:
Persze lefele egy egészen más világ van. Eddig csak kóstolgattam az itteni terepeket, de azt hiszem, hamarosan elő kell vennem az állvédős sisakot, mert  bár nagyon rövideket megyek lefelé, de azok azért elég jó kis szakaszok. Nem szeretném kiklopfolni az orcámat. Nem konkrétan az én stílusom ez a terep, inkább olyan motorozós, viszont már tudom, hol vannak a jó részek.

És a levegőben lenni jó.

Már a kis Axelka is szeretett repülni

Vannak helyek, ahol egy kicsit bele is kell tekerni, hogy meglegyen a sebesség, de a legtöbb ugrásba elég belegurulni. Jobb is, mert én valahogy mindig vacakolok a pedállal. A leérkezéssel nem szabad törődni induláskor, mert az elrontja a szórakozást. Elég egy pillantás, hogy tudjuk, van hova esni - azon a hídon ráérünk átmenni, amikor odaértünk. Aztán jön az ugrás, amikor elidulsz felfelé a buckán, és a bringánál egy kicsit magasabb ívű röppályát célzol meg. Amikor már nem megy tovább bringa nélkül, akkor bahúzod a bringát magad alá, mint egy futóművet. Van, aki lógatja a bringát, de én szeretem magam alatt tudni. Aztán rakéta van felfelé, és a holtpont. A holtpont olyan, mint a hullámvasúton, amikor bámulsz lefelé, és szívesen megkérdeznéd bárkitől, akit érdekelhet egy ilyen kérdés, és nincs beszarva annyira, hogy ne halljon, és lásson semmit, és persze, ha egyálralán meg mernél mukkani - szóval szívesen megkérdeznéd, hogy "ez most komooooly?" Amikor mindened maradna még egy kicsit ott fent, de már menni is kell lefelé. Napszemúveg, sisak, a szőrszálak a karodon, a trikód, minden egy kicsit elemelkedik rólad, mert a bringa és te vagytok a legnehezebbek, mégis ti repültök, a többi meg csak jön veletek. Van, amikor ezek a pillanatok olyan hosszúak, mint az első ugrás a Veresi tóba, amikor annyit vagy a levegőben fejesugrás közben, hogy a végén felnézel, hogy "mikor jön már a víz", az meg pont pofáncsap. (o:
Gondolkodsz, bambulsz, hümmögsz magadban egy levegő nótácskát, amit az emberek repülés közben, és súlytalanság mellett szoktat dúdolgatni. Aztán, amikor közeledik a föld, kinézel egy leszállópályát, ami lehetőleg lejtős - hogy ne kend fel az első kerekedet a domboldalra (amitől bordarepedést, kulccsonttörést, érdekes belső sérüléseket, és egyéb fertőző betegségeket lehet kapni) - és leérkezel. Amikor ez mind megvan, és az epifánia után újra a földön kell járnod, azonnal keresed a következő ugrást.
Mert a levegőben lenni jó.

Külföld

Tündiék nagyon kedvesek voltak, és kijöttek elém a reptérre. Amíg mentünk Veresre, megtárgyaltuk az inditó helyzetet, és megcsodáltam Tündi új kocsiját, aminek üveg a teteje, de a palota nem. Hazavittek, aztán mentek Mamácskához enni. Én rendbeszedtem magam, Mmeg beszélgettem egy jót Ágival. Abban maradtunk, hogy Tündiék beugranak értem hazafelé, és így is lett. Az estét gyakorlatilag átbeszélgettünk, mivel egy kisebb "ÚjVeresi" társaság jött össze Tündiéknél (átjött Tündi volt kollegája, és a kedvese). No meg én, Ex-Veresi.
Az autó hiánya az egész látogatásra rányomta a bélyeget, és ez ott kezdődött, hogy vasárnap délelőtt a házban ragadtam, ami azért nem volt olyan vészes. Délután aztán felhívtam Miky-t, aki nagyon kedvesn átjörr értem, így a délutánt náluk töltöttem. Roxék kiállításon voltak, és miután ők is beugrottak Mikyékhoz. Este aztán átugrottam Uzsiékhoz. Mindig meglepődöm, hogy mekkora különbség van gyerekek, és gyerekek között. Uzsi három olyan mintagyerek nagynénje, akiket még filmben sem látni. Elképesztően mintagyerekek rosszalkodással, és mindennel együtt.
Hétfőn Veresre látogatott a család, hogy könnyítsenek Roxáékon, és leszanájlák a nem kivánatos cuccokat. Délután egy meglepően jól sikerült vakrandim volt, amire mondhatnánk, hogy minek, de a végelszámolásban ez az egyik legjobb pár órája lett a látogatásnak. Séta Gödöllőn, fagyizás, beszélgetés. Nekem meg egy kis lelki nyugalom.
Nagyjából itt esett le, hogy húsvét is volt.
Kedden aztán Tamáskával szaladtunk össze, majd csatlakozott Hangloose is. Amellett, hogy a legjobb barátaim, és mindig megértjük egymást, a hosszabb kihagyások után is pont ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytunk. Mivel Uzsiéknál hagytam az árnyamat, és Tamáska volt olyan kedves, hogy hazafuvarozzon, beugrottunk Uzsiékhoz, ami felért egy 10-éves utazással, vissza az időben.
Szerdén délelőtt aztán meglátogattam a volt kollegákat, ami elég izére sikeredett. Nem igazán tudtam, minek is jöttem, és azt hiszem jobb lett volna egy pár óra görkori Billel. Azért persze, jó volt látni a csapatot. A Budafokiról át a Herminába, és itt a jelenlegi kollegákkal nekiestünk az effektív munkának, amiért igazából Magyarországra utaztam. Még egy munkavacsi is belefért, ami félhivatalos volt ugyan, de a munkáról nehéz volt leszakadni. Szerdán aztán egész nap munkafronton vitézkedtünk, majd taxit hívtam, és irány a reptér. Az az érzés fogott el, hogy az egész látogatás félsötét volt, és még a repülőútram de egészen a madridi taxisig mindenre rányomta a bélyegét.
Az igazság az, hogy néhány résztől eltekintve, nem éreztem jól magam Magyarországon. Ez a bénázás a kocsival, illetve -nélküliséggel, az esetlen találkozások, kényelmetlen helyzetek, és - beszélgetések...
Az utóbbi két látogatásom kvázi "kényszer" volt. Nem én akartam jönni, bár éppenséggel tervezgettem, hogy kéne. Most már biztos, hogy nem fogom tervezni. Ha kell megyek, de ha nem, akkor maradok a seggemen. Az utóbbi 3 napon még érződik, hogy vissza kell rázódnom, de remélem, a következő hétre már  beállnak a dolgok. Egyébként közben Berangere is bejelentette, hogy inkább beszélni sem akar.
A végén még visszaáll a rend. (o:

Repülők, és Tereik

"Nem lehet véletlen, hogy a világon egyetlen egy nyelven sem született meg az a hasonlat, hogy 'szép, mint egy repülőtér'." Ez az idézet Douglas Adams A Lélek Hosszú Sötét Teaideje című könyvének első sora, és ha az ember elég időt tölt repülőtereken, vagy éppen egy adott repülőtéren, meglátja az igazságot a fenti sorokban.

Madrid Barajas T4. Ülőhelyek száma: 0.

Szombat reggelre rendeltem egy taxit, ami szépen meg is érkezett, és kivitt a reptérre. Nem volt meglepetés, hogy "hajnali" fél nyolckor kevesen vannak a Barajas 4-es terminálján, de a bejelentkezésnél teljesen egyedül voltam a Malév ablakánál. Minden rendben ment, amíg a beszállókártyám átadásakor nem közölték tényszerűen, hogy 2 órát késik a gép. Fogyasztói társadalomban élünk, amelynek egyik mottója: ha nem fizetsz, nem kapsz semmit. Ez a repülőtereken is egyre szembeszökőbb. A Barajas 4-es termináljának publikus részén még leülni sem igen tudsz. Van néhány kávézó, bolt, de nyilván ezek fizetősek. Várópad csak elvétve akad, és azokon is transzferesek alszanak. Szóval ácsorogsz, sétálgatsz, fizetsz, vagy távozol valamelyik irányba, ha utas vagy, akkor a biztonsági ellenőrzésen át az utasváróba.
Utas lévén, és mivel nem volt más dolgom, ezt az itányt vettem. A biztonsági ellenőrzés, az itt megszokott gördülékenységgel ment. Az utóbbi időben elég soka repülök, így nyilván nem nehéz, de még ha "új" az ember, akkor sem tudja eltéveszteni, mert mire az ellenőrzéshez érsz, ezerszer a szádba rágták, mit kell tenned. Ettől aztán felfelé el lehet térni, lefelé nem érdemes, mert úgyis rávesznek végül. mivel most volt kisbőröndöm is, meg öltonytáskám, a laptopomat az utóbbiba kellett tennem, és ez kicsit bonyolított a dolgon. Persze egy Axel ezt is tudja kezelni. Amikor két ember van előttem, leveszem az órát, gyűrűt, kiveszem a pénzt, és minden mást a zsebemből, és az egészet a ballonkabátom cippzáras zsebébe teszem. Nyilván ezt akkor teszi meg az ember, ha van védőfólia a mobilján, és ásványi kristályból van az óraüvege.Amikor egy ember van előttem, kikapcsolom az övem, és kiveszem a laptopot a táskából. Amikor odaérek, a laptopot beteszem egy tálcába, a kabátot/zakót egy másikba, a táskát egyenesen a szalagra, és az övet a kabátokhoz, megelőzöm az előttem töketlenkedőket, ha úgy adódik, és már bent is vagyok a vásárlótérben, meghajolok, learatom a tapsokat, és összeszedem a virágokat.
Vásárlótérnek hívtam, pedig az utasváróról van szó, de nyilván nem kell magyaráznom. A lényeg, hogy itt már van sok hely, és lehet nyugodtan ücsörögni. Háhááá! Túróst! A 9/11-es válság ellenére, a repülőterek egyre nagyobbak, és már nincs helye személyeskedésnek. A járatokat már nem jelentik be, hanem szegény utasok kénytelenek odafigyelni a kijelzőkre. Leültem tehát, és igyekeztem el-elkapni az egyik csinos kijelző pillantásait, hogy mikor írják ki a járatom kapuját. A várakozás alatt volt időm megírni egy levelet, mégpedig kézzel, amit a környező utasok érdeklődéssel figyeltek. A levél végeztével olvasgattam kicsit, majd ideje lett a beszállásnak. Már ott látszott, hogy nem vagyunk sokan, de amikor egyedül ültem egy hármas sorban, egy kényelmes bőrfotelben, végképp kiderült, hogy kényelmes utam lesz. Mivel elvileg üzleti úton vagyok, nem fapadossal mentem, és ez a különbség erősen érződik az út teljes hosszában. Persze, csak három óráról van szó, amit fapadoson is el lehet viselni, de még egy economy class is luxus a fapadosokhoz képest. Vittem ugyan mogyorót, és üdítőt, de a repülős szendvics, és almalé jól esett.
A másik különbség az volt, hogy nappal, és más légifolyósón repültünk.
Ennek köszönhetően mindent láttam, és megismertem, a Balatontól kezdve. Megismertem Balatonszentgyörgyöt, a Tihanyi félszigetet, Fészkesfehérvárt, a Velencei tavat, Törökbálintot, és a kis tavacskát, ami mellett Dia dolgozott, és végig Budapest fontosabb részeit. A BS a levegőből úgy néz ki, mint egy UFO (ami éppen nem repül). (o:
Fél kettőkor szálltunk le, Tündiék már vártak a reptéren, és hazavittek. Ezután kezdett romlani a közlekedésem, a szervezettség, és a hangulatom.

3 nap

Mégpedig elég sűrű, és meghatározó napok.
Spanyolországban a Húsvét előtti csütörtök, és a péntek (Nagypéntek) a munkaszüneti napok, és nem a hétfő.  Említettem, hogy volt egy nagyobb darab munka, amit végül sikerült befejeznem, de még ezzel kapcsolatban volt egy üzleti utam Magyarországra. Ha már amúgy is ott vagyok, arra gondoltam, hogy egy kicsit több időt is tölthetnék szülőföldemen, és sikerült is megtoldani az utazást. Ez azt jelentette, hogy Április 21., csütörtöktől már nem dolgozom, de csak szombaton utazok, és következő csütörtökön jövök haza. Ennek fényében a háromnapos rövid hét állt rendelkezésre, hogy mindent rendben hagyjak itt. Mivel Rox 20-án ment haza, és csak 15-én (pénteken) kapta meg a NIE-t, neki is sűrű progi volt a hét ezen három napján.
Ami engem illet, azt is megtudtam, mekkora a tűréshatárom.
A hétfő viszonylag szokványosan telt, aztán keddre már kiürült az idora, így én is eljöttem korábban. Rox nézegetett házakat, amiket bérelhetnének, és most volt egy, amit meg szeretett volna nézni, így kocsiba ültünk, és megnéztük. Egy Madridtól távoleső kisvárostól távoleső falutól távoleső részen volt, és még elég rozzant is. Szóval egyértelmű nem volt Rox döntése.
Azt hiszem, hogy a jót tényleg piszok könnyen meg lehet szokni. Roxxal 34 évig éltünk egy fedél alatt, és nagyon jól kijöttünk mindig. Viszont elég volt fél év, hogy teljesen elszokjak a társaságtól, és természetessé váljon, hogy egyedül vagyok. Mindig is szerettem az egyedüllétet, és amikor végre egy teljes lakás áll a rendelkezésemre, nehéz elviselni, ha kerülgetni kell valakit. Úgy tűnik, nekem pont ez a három hónap volt a határ, amivel még elboldogulok. A három nap alatt volt néhány összezördülésünk, és én már nagyon vártam a 20-át.
Szerdán aztán kivittem Roxot a reptérre, és hazamentem élvezni a magányt.
Este még beszéltem Berangere-rel, aki végre kibökte, hogy a szünetet éppen azért akarta, hogy megvárhassa, amíg újra egyedül vagyok a lakásban, de lássuk meg, hogy 2 hónap szünet - bármilyen indokból is - már szakítás.
A csütörtök egésznapos takarítással telt, amit pénteken reggel befejeztem. Péntek délután pakoltam be, és bár szerettem volna korán lefeküdni, éjjel kettőkor sikerült ágyba jutnom.

Spanish Special VII. - MadriZ

Mert hogy az igazi kiejzése egy határozottan zöngés D betűre végződik, ami szinte már z, olyannyira, hogy sokszor tréfából Z-vel írják.
Említettem a bandukolásunkat Roxxal, a Ciudad Lineal - Ventas Manuel Becera utat, és a sportbolt után a Conde Casal-tól, az Atochán át a Sol-ig.
Ahogy Rox is írja a naplójában nagyon tetszett neki Cortes, és meg is értem. Szeretek erre járni, mert nyugis, és ha jókor jön az ember akkor nincs is nagy tömeg. Mondjuk korival kell egy kicsit ügyeskedni, mert sok a köves utca. Mi éppen nem jókor jöttünk, de így is jó volt. Ez gyakorlatilag Madrid magja. Egész pontosan a Sol Madrid magja, de ezt veszik körbe Justicia, Embajadores, Cortes, Universidad, Palacio.
Arra gondoltam, hogy letapogathatjuk Madrid központját egy kicsit, hátha valakinek még hasznos lehet.
A délre eső Embajadores részen jobb gyorsan túlesni, és nem emlegetni sokat a maga kedves Lavapies-ével együtt, ahogy mondjuk a Zaj utcát, vagy a Mester utcát nem említik együtt a Petőfi, vagy az Aranykéz utcákkal, legfeljebb úgy, ha van köztük egy "bezzeg", "ellenben", "nem így" kifejezés. Gondolom, értitek, mire gondolok. Madridban rengeteg bevándorló él, és Lavapiés az ülepítője. Indiaiak, arabok, feketék, románok, és a többi alja népség. Nyilván itt az alja népség nem a nemzetiséget, hanem a (nemlétező) társadalmi pátoszt hivatott jelezni. Itt szeretném gyorsan megjegyezni, hogy az utcák, és épületek nem különböznek stílusban Madrid központjának többi részétől, csak itt lelakottabbak, és elhanyagoltabbak. Viszont itt már lehet havi száz euróért szobát bérelni. Egyébként az Embajadores magasságában, és onnan délre (Piramides, Delicias, Planetario) már újra süt a nap, és kedves lakónegyedek vannak.
La Latina nyugatra esik Lavapiés-től, és csak annyiban különbözik tőle, hogy az olcsó bulizás fellegvára. Itt sincs gazdagság, és nem kevésbbé sötét környék, viszont rendeteg bár van, ahol minden nap zajlik az éjszakai élet. És persze itt van a Rastro is, a híres madridi bolhapiac. Megjegyzem, amióta itt élek egyszer sem voltam kint. Egyébként a Latina-tól délre van a Puerta de Toledo, ahol egy szép diadalív van, és egy jó kis késbolt, ahol nagyon régen vettem egy jó kis kést. (o:
Cortes, és kicsit északabra Huertas (vagy fordítva) a neve annak a környéknek, ami tulajdonképpen a Retiro, Prado, és az onnan nyugatra eső rész, gyakorlatilag a Sol-ig. Ez Madrid központjának keleti széle. Elképzelhetőnek tartom, hogy ha néhányszáz évig minden pénzemet félretenném, akkor tudnék venni itt egy lakást, de nem vagyok biztos benne. Ez persze elsősorban a Paseo del Pradora igaz, és a főbb utakra (Atocha, Huertas, Alcalá, Cervantes). Megjegyzem, hogy garázs nélkül még egész olcsón lehet bérelni egy-két lakást, de ha bejelöltem, hogy "garázs", akkor csak két találat maradt. Egy 1200€-s, és egy 5900€-s. Segítek: bérelhetsz egy 70nm-es egyszobás lakást kb. 300 ezer Ft-ért, vagy egy 390nm-es követségi irodát nagyjából egymillió hatszázezer Forintért. Egyébként a környéken jellemzően konzulátusok, galériák, menő irodák, és ide született nyugdíjasok találhatók.
Ahogy az írógép (már aki tudja, mi az) kocsiját tosszuk a sor elejére, úgy ugrunk a Palacio-ra.
A Palacio, mint a neve is mutatja, a Palota negyed, és Madrid szuper közepétől nyugatra helyezkedik el. Érdekes, hogy a Latina-tól északra sétálva szinte észre sem vesszük, hogy átértünk a "kinek sikerült az élet" verseny rnagsorának a végéről az elejére. Parkolni ugyan itt sem lehet, de azért a kiráyi palotát látni az ablakból, mogotte a Parque del Moro-t, és kicsit távolabb a Casa de Campo-t mégsem semmi.
Nekem nem különösen nőtt a szívemhez ez a környék, mert egyszer úgy eltévedtem itt, hogy majdnem Rambót kellett hívnom. Kacskaringós egyforma utcácskák, amik ráadásul olyan szűkek, hogy toronyiránt sem tudsz menni. Gyakorlatilag addig bénáztam, amig a Segovián lyukadtam ki, vagy hol. Az a szerencse, hogy valahogy sikerült megtalálnom a Puerta de Toledo-t, amiről tudom, hogy délre van mindentől, és így vissza tudtam sétálni a Latinaig.
Itt jön a Sol, ami gyakorlatilag az Embajadores / Lavapiés-től északra a Triso de Molina, Atón Martin magasságtól kezdődik. Plaza Santa Ana, Plaza del Ángel, Plaza Jácinto, Sol, Sevilla, és társaik. Nekem a Plaza Santa Ana a kedvencem.A környék a populáris szórakozás, és persze a túrista sáskák központja. A bárokban a kidobóemberek mellett bedobólányok teljesítenek szolgálatot, és ha nem vizsázól egy-kettőre bevágnak egy bárba, és a kezedbe nyomnak egy ingyen italt. Persze osztogatják a kártyácskákat, amivel "jutányosan" juthatsz be egy-egy szórakozóhelyre. Itt voltunk egyébként mi is bulizni anno, igaz, hogy időbe tellett, mire találtunk egy olyan helyet, ahol nem spanyol zene ment, dehát itt ez vanInnen északra araszolva az Universidad, és egy kicsit keletre a Justicia negyedek vannak. Az Universidad inkább kereskedelminek, és lakónegyednek mondható. Sok-sok házzal, vásárlóutcákkal, és olyan tüneményes helyekkel, mint a Chamberi tér (ahol az Andén Cero van), a Fuencarral utca, és a Glorieta de Bilbao.
A keletebbre eső Justicia inkább polgári lakónegyed, kivétel a Chueca részt, ami egy elég felkapott környék. Ahogy Rox említette, ez nevezetesen Madrid meleg negyede, de nekem mindig inkább a Calle Barquillo, és társai jutak eszembe a hangulatos pici parkokkal, különleges boltokkal, no meg a Le Cock, ahova nem tudtunk asztalt foglalni, mert a spanyol válogatott ott tartotta a a világbajnokság utáni buliját.
Elég hosszú már a bejegyzés, de azért idebiggyesztem a kledvencemet Madridban:
A metrómegállók nevei.
Sok megálló az utcáról kapta a nevét, jópár a környékről, vagy a közelben lévő fontosabb épületről, vagy létesítményről. A lényeg viszont az, hogy metróval juthatsz el a Fülöp Szigetekre (Islas Filippinas), a Kristálytengerig (Mar de Cristal). Ugyanígy kiszálhatsz a Piramisoknál (Piramides), vagy egyenesen az Édességeknél (Delicias). És ami a legfontosabb, hogy a következő megálló a Remény (Esperanza).

Levezetés

A cullerai hétvége után jól jött a munkahely, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Nem azért, mert a tengerparton fekvés, és a lányok cickóinak bámulása olyan kimerítő, hanem inlább a sok gyaloglás, ami kicsit kikészítette a bokámat, és a vezetés miatt. Persze, a munka ment rendesen, de az messze nem vesz ki az emberből olyan sokat. Gondolkodok, döntök, e-mailt írok, telefonálok, vitázok, meggyőzök, meggyőznek, stb. Semmi komoly.
Jobban aggasztott, hogy a bokám fájt, és nem igazán ment a futás. Néhány napon azért elmentem futni, de  sántikálva nyilván nem az igazi.
A héten nem is iagzán volt komolyabb történés. Rox megkapta a NIE-jét, amivel el tud kezdeni állást leresni. Kicsit rosszul jött ki az időzítés, de most ez van. Az ittlétét illetően azt hiszem, hogy pont a határvonalon volt ez a 3 hónap, amíg nálam lakott, mert így a végefelé már kicsit nehezen vettük egymást. Persze, harminc évid egy fedél alatt laktunk, így nincsenek komoly pengeváltások, inkább csak surlódunk.
A hét végére azért lette esemény. Voltunk vásárolni pénteken, aztán szombaton az F1 után bementünk a központba. Ez magában nem lenne esemény, de ha minden nap dolgozok, délutánonként meg nincs komolyabb változatosság, akkor ez is valami. Elsőre beugrottam Beához, leadni neki a cuccait, aztán irány El Carmen. Ez a Plaza de Toroshoz közel eső metrómegálló, gyakorlatilag a Ventas / Concepción környéke, ami a Ciudad Lineal része. Tulajdonképpen olyan, mintha az Amerikai úton parkoltam volna. Innen végigsétáltunk az Alcalan, és mivel a sportboltba indultunk nekem bakancsot nézni, meg azt a kis kütyüt, amivel le tudom menteni az edzéseket az órámról, a Manuel Beceranal felszálltunk ametróta, és irány a Conde Casal. Ez a környék már ismerős lehet, mert itt ettük Bettivel a méregdrága szendvicseket mielőtt Chinchónba indult a buszunk. (Hihetetlen, hogy volt idő, amikor nem volt kocsim). Néhány próbálgatás után úgy tűnt nem lesz bakancsom, mert ami tetszett nem volt a méretemben. Ezen felbuzdulva nem vettem meg a kütyüt sem. (o: Helyette végigsétáltunk a Mediterraneon az Atochaig (a híres madridi pályaudvar, amit egyszer az ETA felrobbantott), és a kertek alatt a Cortes-en keresztül elsétáltunk a Sol-ra. A terv az volt, hogy eszünk egy jó kis fagyit a Cupido-ban, de azt épp felújították, így az Operanál fagyiztunk. Előtte a szokásos Kentucky volt, amit azt hiszem, egy kicsit kezdünk már unni. Főleg a csőcselék (pl.: mi) miatt, akik a KFC-be járnak. (o:
Ezek után irány haza, mert bár a társadalmi tűrőképességem komoly igénybevételnek van mostanában kitéve, ha Rox nem nézhetné a meccset, akkor én repülnék a saját lakásomból. (o: