Navacerrada - Cabeza De Hierro

Berangere-re már régebben elhatároztuk, hogy el kéne járni túrázni, és hogy meg kéne nézni Navacerrada-t.
Mivel vasárnapra egyikünknek sem volt programja, csapásszerűen elhatároztuk, hogy akkor elmegyünk kirándulni.
Reggel be a kocsiba, és irány ismét a Carretera de Burgos. Ezúttal azonban Collado Villalba felé lekanyarodtunk, és megkezdtük a felkapaszkodást a hegyekbe.
Navacerrada Madrid északi részén van, és a Sistema Central (Spanyol Középhegység) egyik területe. Ahogy mentünk fel a hegyekbe, jöttek sorba a táblák Mindjárt az első 1.200 m volt, és eszembe is jutott, hogy már az, ahol elkezdik kiírni a magasságot, több, mint Magyarország legmagasabb pontja. És akkor hol vagyünk még a többitől, hogy a Pirineusokról, vagy Sierra Nevada-ról ne is beszéljek.
1.400 - 1.500 - 1.600 - 1.800 - 1.880m. És ez még csak a parkoló.
Azt hiszem, futólag mintha említettem volna, hogy a Ford Mondeo mennyire jó autó. Nah... hát ide is elhozott minket.
Cipőcsere, illetve szandál le - bakancs fel, és irány az orrunk után. Az eredeti terv egy interneten kinézett útvonal volt, de végül másmerer volt kedvünk menni, így elindultunk a sífelvonó mentén. Nem mondom, mert a formám mostanában inkább a "kerek", így fárasztó volt, de a lűtvűny mindig elvonja a figyelmet a fáradtságról. Pedig akkor még nem is tudtuk, mi vár még ránk. A sífelvonó tetején a Bola Del Mundo nevű kisebb csúcsra jutottunk, ami csak 2.265 m. Itt nyíltan megbámultunk pár bringást, akik éppen felfele(!) tekertek a hegyre. Komolyan! Felfelé tekertek, érted Tamáska? Komolyan mondom meg vannak ezek őrülve!
Innen tovább elindultunk egy meghatározhatatlan létesítmény irányába, ami leginkább rakétakilövő silónak tűnt. El is jutottunk odáig, de nem derült ki, mi lehet az. Gyanítom, hogy valami hegyi dolog, ami kapcsolatban van a hegyekkel, és az időjárással. Út közben egyébként láttunk teheneket legelni, és egy halom ló is megközelített minket, és persze nem bírták kihagyni, hogy molesztáljanak. Pedig én utálom a ovakat... /o:
mivel - Editke szavaival élve - mi ilyen kis fittik vagyunk, mentünk tovább felfelé, és kiderült, hogy ahova tartunk az a Cabeza de Hierro (Vasfej), ami a Sistema Central második legmagasabb pontja. Itt most lelövöm a poént, de erre csak akkor jöttünk rá, amikor már megmásztuk, mert hogy megmásztuk végül. (o:
Egyébként ez a nap a nyár egyik legmelegebb napja volt, és nekem volt is egy olyan sejtésem, hogy ahegy vicceskedni fog, de nem nagyon törődtem a dologgal. Örültünk neki, hogy fent jár a levegő, és kellemes hűvös van. Itt jegyzem meg, hogy a szemközti hegycsúcson (Peñalera) hófoltok voltak. Mondom: Júnisusi kánikula... A gyaloglás kellemesen fárasztó volt, és a bakancs is jól vizsgázott igazi terepen.
Ahogy mentünk felfelé a Cabeza de Hierro-ra, arra lettem figyelmes, hogy van a környéken rajtunk kívül "valaki". Ez alapvetően nem különleges, mert voltak kirándulók, sőt futók is szép számmal. Nem is nagyon törődtem volna a dologgal, de amikor odapillantottam, kiderült, hogy egy hegyi zerge az. Persze a gép éppen nem volt kéznél, így nem tudtam lefényképezni. Próbáltam követni szemmel, de úgy elugrált, hogy csak néztem, de nem láttam.
A csúcson aztán jött a következő furcsaság, vagy inkább érdekesség. Hihetelen mennyiségű katicabogár (Cocchinella Septemputata). Egyszerűen tele volt velük a levegő, és a kövek. Most tapasztaltam csak igazán, hogy a katicabogár nem egy levegőakrobata. mindennek nekiszállnak, főleg nekem, és landolni sem igazán tudnak rendesen, inkább csak rázuhannak a kiszemelt területre. Olyanokat koppantak, hogy elsőre azt hittem, hogy "ennek annyi", de nem. Nekik ez a leszállás. "Úgy szállok le a bringáról, ahogy akarok". Szegény Berangere sapkáját tele is szarták. (o:
A csúcson nem időztünk sokat, mert mi ilyen kemény hegymászok vagyunk, hogy csak felszaladunk 2.383 méterre, megvonjuk a vállunkt (eláll a lélegzetünk a látványtól), aztán már megyünk is tovább. Lefelé aztán kideült, hogy a zerge, amit láttam nem egy magányos lovas volt. Belefutottunk ugyanis egy komplett zergecsordába, vagy hogy hívják azt, amikor a zergék bandáznak. Voltak kicsik, és öregek is, és nem nagyon zavartatták magukat a jöttünkre. Elugrabugráltak az útból, ha nagyon közel mentünk, de nem voltak félősek. Persze a szakirodalom ír róla, hogy ezen a környéken tanyáznak, de azért érdekesség volt számunkra.
Mivel elég sokat jöttünk, nem akartunk egy nagyobb kört csinálni már, így arra indultunk vissza, amerről jöttünk. Az út lefelé már könnyebb volt, bár volt itt is felfelé kaptatás, mivel a tóra idáig nem folyamatos emelkedő volt, hanem két kisebb völgyön is átvezetett.
A haladást csak az nehezítette, hogy belefutottunk egy vegye csapatba, ahol a nőknek be nem állt a szája. Egyszerűen nem értettük Berangere-rel, hogy hogy van az, hogy a Spanyolok kijönnek a szabarba, mit szabadba, hegyvidékre, és itt is a gyerek iskoláztatásáról, és a tankönyvekről karattyolnak. Inkább megvártuk, hogy elmenjenek, és csak komolyabb követési távolságban sétáltunk mögöttük.
Jó fáradtan értünk a kocsihoz. Bakancs le, szandál fel, és irány haza, ismét gyönyörű utakon.
Epilógus:
Este aztán rájöttem, hogy miért volt nekem gyanús az időjárás. Verőfényes napsütés volt, igazi nyári kánikula, de a hegyen hűvös volt. Ettől függetlenül a nap tűzütt, és még 2 km-rel közelebb is voltunk hozzá, mint rendes esetben. A karom úgy leégett, hogy nem tudtam elaludni. Végül "friss sajtot", azaz tejfölt kentem rá, és az egy kicsit megnyugtatta az égési sérüléseimet.
Azt azért még a hegyen elhatároztuk, hogy jövünk még egy vagy több körre, és legközelebb a Peñalera következik, ami a legmagasabb pontja a hegységnek.

Islas Cies helyett

Bizony, bizony. Vártuk a jóidőt, de nem jött. Az utolsó napra így elhatároztuk, hogy elmegyünk Vigoba, és reménykedünk a jóidőben. Persze az idő átvert mindket, mert az időjárás már csak ilyen. Egész délelőtt borús volt, és amikor odaértünk Vigoba, úgy határoztunk, hogy nem megyünk a szigetre. Pedig még meg is talált egy animátor, vagy mifene, hogy most aztán nagyon menjünk, mert az milyen jó. Szóval Vigoban maradtunk, és úgy egy órával azután, hogy elment a hajó, kisütött a nap. De az a hajó már elment... Azért megnéztük Vigot, ami Rox elmondása ellenére nekem nagyon tetszett. Kicsit olyan, mint egy Madrid a tengerparton. A kocsit persze most is a központban hagytuk, és onnan sétáltuk körbe a belvárost. modern, nyugis, kellemes, szép, tiszta város, és szerintem nagyonis élhető. Vettünk Gall csokit, és sajtot, és a kötelező hűtőmágneseket. Megnéztük a kis utcácskákat, a kikötőt (ott álltunk meg), megebédeltünk egy barátságos kis étteremben, szóval egy igazán jó napot töltöttünk el ott.
Délután aztán visszaültünk a kocsiba, és lenyomtuk a visszaút 600 valamennyi kilóméterét.
Most nézhetek egy időpontot, amikor elmegyek végre az Islas Cies-re.

Nézzük meg mi van arra!

Hát ja... A harmadik napunkon sem lett Hawaii idő, és itt most nem a hurrikánokra gondolok, nyilván.
A bölcselet szerint délen mindig jó idő ben, vagy legalábbis jobb, így kitaláltuk, hogy elinfulunk délre, hátha ott jó idő van. Nem volt. Azért elmentünk Santa Uxia de Ribeira-ba, ami a Ribeira félsziget legnagyobb városkája. Érdekes, mert nagyon tetszett. Nem tűnt olyan hatalmas túristaparadicsomak, és a strandai is érdekesek voltak. Olyan volt, mintha egy parkban egymás után tübb játszótér lenne, és az ember nem tudná, melyikbe menjen. Strand itt - strand ott... Rengeteg sirály, persze, és óriási nyugalom. Valamennyi ember azért volt a kikötő szakaszon, ami egy kicsit emlékeztetett a klasszikus mediterrán kikötőkre, mint Cannes, Toulon, és társai. Nagyon kedves kis városka, de olyan mértékben nem történt ott semmi, hogy az már zavaró volt.

Herkules Tornya

Ha a Galíciai utunkra vittem vona panaszkönyvet, E biztos beleírta volna, hogy bedilizett a zenétől a kocsiban. Minden oka meglett volna rá. Elfelejtettem zenét válogatni, így a munkábamenős zúzós zenék voltak csak a kocsiban. A telefonomon azonban nagyobb választék volt, íhy már csak egy eszközt kellett szerezni, amivel a telefonom memúriakártyáját összekapcsolhatom a kocsi sztereójával. Ennek örömére E megkereste a legközelebbi bevásárlóközpontot, amit a GPS Carballo-ban talált meg. Nosza, Finisterreből irány Carballo.
Az utak itt nem olyanok, mint Madrid környékén. Ott ugye van 4 db körgyűrű, és számtalan sugárirányú autópálya. Galíciában kicsi kétszer egysávos utak vannak. Lassú, de legalább nem unalmas a kocsikázás. Carballo vaklármának bizonyult, mert egy helyi üzletlánc, és néhány hozzánőtt butikon kívül nem volt sok vásárlási lehetősék. USB kártyaolvasónak a hírét sem hallották. A biztonság kedvéért azért megebéreltünk (volt vagy 4 óra), és hamár ilyen közel voltunk, elindultunk A Coruñaba.
Ha röviden össze kéne foglalnom, azt mondanám, hogy A Corunña kicsit gyengébb volt, mint Valencia. Ide is nagy álmokkal érkeztem. Tengerparti város a Vizcayai öböl, és az Atlanti Óceán határfokán, igazi csodának igérkezett. Ehhez képest egy nagy iparváros, végtelen lakótelepekkel. Persze, itt is van szép belváros, meg minden, de igazából nem az a hely, ami az álmaimban szerepelt. Rox ajánlotta, hogy nézzük meg a Torre De Hercules-t, ami egy őskori világítótorony, így megálltunk a parkolójában, és szépen körbejártuk. Ha utánaolvastok, nagyon sok érdekességet lehet róla olvasni, és még többet az előtte elhelyezkedő szélrózsáról, ami mutatja az össze Gall náció (Galícia, Wales, Man szigete, Írország, stb) jelképeit. Tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton, ami gyönyörű, és taslán ott éreztem egy kicsit azt, hogy tengerparton lakni kemény szakma, de a gyönyörű látvány, és az Óceán közelsége azért kárpótol valamicskét az állandó szélért, és hidegért.
Jü hely A Coruña, de...
Visszafelé megálltunk a ÍCarballo határán épült Carrefourban, és sikerült vennem ketyerét. Lett zenénk!

Világvége

Nem köll megijedni, nincs még itt. Csak voltunk ott.
Az a helyzet, hogy egy kicsit jobb időre számítottunk a "nyaralásunkra", de Galíciában olyan az idő, mint Galiciában. Ez egy ősi Midland-szigeteki közmondás, és ássuk be, a Midland-szigeteki őslakosok tudják mit beszélnek.
Mivel a második napra sem tört ránk a verőfényes napsütés, és 35 fok, ismét csak olyan programot kellett szerveznünk, amely nem tartalmazza a napozást, és a tengerben pancsikolást. Elindultunk hát Fisterrára.
Fisterra, azaz "A Világ Vége" Spanyolország legnyugatibb pontja, és azért hívják világvégének, mert Colombus előtt azt hitték, hogy utána már nincs is semmi. Később kiderült, hogy nem csak hogy tovább is van, de még csak nem is a legnyugatibb pontja Európának, mivel Portugáliában, a Cabo Di Roca egy picit nyugatabbra van.
Mindettől függetlenül, Finisterra, vagy Fisterre, nagyon híres hely, és ha Galíciában jár az ember, kötelező meglátogatni. Na igen...
Fisterra egy kisváros, amelynek a Cabo De Fisterra nevezetű foka az igazi híresség. A valóságban egy szeles felhős hely, ahol van egy világítótorony, és az Óceán. Az ottlétünk alatt folyamatosan mondogatnom kellett magamnak, hogy milyen jó kis hely ez, és milyen híres, és milyen fontos, különben csak egy szürke, sziklazátonyos tengerpartot láttam volna, mert hogy Cabo De Finisterra egy szürke, szeles, sziklazátonyos partszakasz egy világítótoronnyal. A látványt tarkítja, hogy a sok zarándok, aki itt fejezi be a Camino-t, valami miatt úgy érzi, hogy itt kell hagynia valamilyen ruhadarabot, ezért a sziklák között tendeteg dzseki, nadrág, pulóver, és hasonló levetett gönc van.
Ott voltunk, megnéztük, de rám nem tett nagy benyomást. Unalmas. Érthető, hogy az emberek tartanak a Világvégétől.

Zarándokok, Túristák, és a többi

Santiagoban (ahogy általában Santiago de Compostellat nevezik) rengeteg túrista van, de még több zarándok. Persze, a kettő nem feltétlenül különül el. Az El Camino-nak több verziója van, de mindegyik itt ér véget. Az egész zarándoklatot kevesen csinálják egyben végig. Általánosan az a szokás, hogy darabokban teszik meg az emberek. Vega, az egyik munkatársnőm, például minden évben 4 napot "zarándokol", aztán a következő évben ott folytatja, ahol abbahagyta. Kedves, meg minden, de azért lássuk be, ez inkább "zarándoklat light". Azt mondanám, hogy laza zarándokok, vagy elszánt túristák.
No és persze, ott vannak a kerékpárosok, akik bringát teszik meg a Caminot. Ez is becsülnivaló, de azért lássuk be, na... Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor két bringás pont előttünk ért a katedrális előtti térre, és ment a nagy pacsizás, és a "megcsináltuk", én meg valahogy annyira nem éreztem odaillőnek ezt a nyáladzást, hogy a hideg is kirázott. Egyébként a téren mindenki haver, meg utitárs, és ölelkeznek, és minden más módon is masszirozzák egymás seggét. Persze az is igaz, hogy egy ilyen zarándoklaton nagyon jól össze tudnak verődni az emberek, és a kollegáim által meséltek alapján, olyan lehet, mint egy woofing (hátizsákos világutazás), ahol inkább az út a lényeg, nem az uticél.
Ahogy E, az előző bejegyzéshez kommentelte, a reggelit egy kávézóban ejtettük meg, ami nagyon tetszett neki. Mivel negem ez a kávézós reggelizés nem hoz lázba, nem igazán tudtam E-nek igazi kávézóval szolgálni Cosladaban. Pedig egy országban, ahol az emberek az idejük 40%-át bárokban, és kávézokban töltik nyilván ezer kávézó van egy olyan városban, mint Coslada. De én éppen egyet sem ismerek. Santiagoban viszont konkrétan lépten - nyomon bárok és kávézók vannak, legalábbis a városközpontban, ahogy egy ilyen városban ez illik.
A "lépten-nyomon" során akadt meg a szemem egy mariscada-n is. Itt is szokás kirakni a kirakatba az ételek képeit, esetleg magukat az ételeket mutatóban. Olyan, mint a McDonald's csak itt tényleg azt kapod, ami a képen van. Szóval, a reggeli, és a séta, no meg a zarándokok pacsizása után, az ebédet egy  kellemes kis vendéglőben ettük, ahol természetesen Mariscada-t rendeltünk. Amit kihoztak, kétségtelenül olyan, volt mint a képen: minden elképzelhető rák- és kagylófajta volt rajta, és igen finom volt. Bevallom, az igazi tengeri ízek, amiket a reggeli fogás frissen elkészítve nyújt igen erősek, és egy kicsit talán túlzó is volt. Még úgy is, hogy azért én heti 1-2-szer eszek rákot, vagy tintahalat. De mindenképpen azt mondom, hogy teljesen megérte.
Ebéd után (4 körül) vadásztunk még egy pár hűtőmágnest, és Tarta de Santiago-t, ami egy eszméletlenül finom mandulás süti. E kávézhatott, én túladagoltam a rákot, vettünk elengedhetetlen túristás cuccokat, szóval egy igazán tökéletes városnézést éltünk meg Santiago De Compostelán.

Santiago de Compostela

Próbáltunk lavírozni az időjárás rejtelmei közt, és úgy gondoltuk, hogy az idő majd javul, így a természeti szépségeket későbbre hagyjuk. Az aktuális borongós idő tökéletes a városnézésre. és hogy ne is menjünk messze, kezdjük Santiagoval.
Nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kell milyen fontos dolog az El Camino Spanyolországban, és Galíciaban, és hogy Santiago de Compostella, a zarándoklat célja mekkora jelentőséggel bír.
Őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy egy nagy szentfazék kommunát találok, de kellemeset csalódtam. Persze Róma alapján tudhattam volna jobban is, de ha Firenzét nézem pl., ahol a szobrokon, meg a szent szarokon kívül nem sok minden van, akkor jogos a félelmem a vallási központoktól. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül lelocsolnak szenteltvízzel még hamuvá is válok a végén.
Santiago egy csodálatos, és nagyon élhető város. Van neki iparnegyede, és vannak itt is nagy tömbházak, de ahogyan sok Spanyol városban, látszik, hogy a kényelemre többet adnak, mint a szürkeségre és olcsóságra. Természetsen ott van a Catedral de Santiago, és forog a világ rendesen a Camino körül, de nem csak arról szól a város. Szép terek, parkok, sétálóutcák, bárok, éttermek, szóval minden ami egy igazán kellemes városba kell. Kicsit több a hostal, és panzió, mint máshol, és az utcán sok a gyalogtúrás, és kiemelkedően sok a kerékpáros zarándok. Egyébként nem mondanám meg, hogy Európa egyik vallási központja a város.
Ahogy szoktam, ezúttal is a város kellős közepén parkolok, E GPS-ének köszönhetően (az enyémet sikerült kidobni a kocsiból Cullera után). A parkoló persze fizetős, de ez megint egy olyan dolog, amiben különbözik a nyaralás a hétköznapoktól: tojok rá. A parkolóból kiérkezve azonnal a fő sétálóutcán találjuk magunkat, és megkezdjük a túrista programot. megy, fényképez, bámul, fényképez, szájtát, fényképez.
A belváros Toledora és Sevillara hasonlít (inkább Sevilla). Kis utcák, boltocskák, túristacuccok, túristák, és minden ilyen város elengedhetetlen kérdése: milyen lehet itt lakni? Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de ez mindig megfordul a fejemben. milyem látni a Colosseumot a hálószobádból? Milyen az Eiffel toronyra nézni ebédidőben? Milyen a Parque del Retiroban futni reggelente? Vagy a Torres Jemelast látni az irodádból? Várjunk csak! Én a Torres Jemelast, és a Navacerradat látom az irodám ablakából. Bizony - bizony: Az exotikus helyek, csodás városok, túristaparadicsomok pontosan azért olyan érdekesek, mert messze vannak. Mert nem vagy minden nap ott. Ha minden nap Karácsony lenne, akkor megunnánk (és én iszonyatosan öreg lennék). Persze, néha rátör az emberre, hogy "Apám! Madridban lakok, ééérteed? Madridban!".
Szóval Santiago de Complostella számomra elsősorban egy nagyon kedves, és élhető város, és másodsorban a Camino vége.

Eszünk végre?

Galícia gyönyörű hely, és rengeteg látnivaló van, nem beszélve a hírességekről. A Camino gyakorlatilag Galíciáról szól. A Coruñaban van a Torre de Hercules, az 1900 éves római világítótorony, amihez hasonló csak három (vagy négy) van a világon. Finisterre, azaz a Világ Vége, a félsziget, amiről sokáig azt hitték, hogy nincs is utána semmi. A Cies szigetek, amiről annyit beszéltem már, és persze Vigo, Pontevedra, Ourense, és még sorolhatnám a csodás kisebb-nagyobb városokat.
De amit a spanyolok igazán szeretnek kiemelni Galíciaval kapcsolatban az az, hogy "se come bien", azaz jókat lehet enni.
Mielőtt eljöttem szabadságra, Ricardo listát iratott velem, hogy miket kell kipróbáljak. Pontosabban ő csak sorolta, én meg körmöltem szorgalmasan, mert különben elfelejtem. Íme a listám:
A rákok: Bogavante, Langoste, Langostino, Gambon, Gambas - Az első három nyilván mind a langosztához hasonlít, csak kicsit kisebbek. Az utóbbi kettő cselesebb, mert nem helyi rákok, hanem a mediterraneumból származak - azaz enyhe megvezetést jelentenek az étlapon.
Kagylók: Mejillon, Almeja, Berberecho, Navaja. A mejillón a hagyományos fekete kagyló, a Navaja pedig egy igen érdeket hosszúkás kagyló (ezért is a neve: "bicska)", a többi pedig a klasszikus "shell" kagylóhoz hasonlít.
Halak: Bacalao, Merluza. A bacalao igazából Portugál specialitás, de ugye ide közel van Portugália.
És ezek csak a tengeri kaják voltak. (o:
Mindjárt az első nap a séta után átmentünk Murosba vacsorázni. Mivel a mi falunkban nem volt semmi, szinte minden nap autózni kellett, de ezt így is terveztük. Szállás egy nyugis helyen, és aztán onnak csillagtúra a látnivalókhoz. Az autó nélkülözhetetlensége egyébként végigkisérte a vakációt, de ha van autója az embernek, akkor ez nem olyan vészes. (Az autó nélkülözhetetlensége nyilván inkább a talpalóknak okoz gondot.)
Szóval az első vacsora Murosban esett meg, és igazán jó volt. Az étterem egy kicsit furcsa volt, mert volt hordó, ami inkább olyan kocsmás érzés volt, de a berendezés meg amolyan avantgard stílus volt. E bacalao a la plancha-t evett, ami tulajdonképpen fokhagymás natúr hal (a la plancha = vasalón), itt viszont sajt volt ráolvasztva. E nem szereti a fokhagymát, deszerintem volt rajta, csak E olyan, mint a gyerekek: ha nem mondod meg, hogy van benne kriptonit, akkor megeszi. (o:
Én  merluza a la Gallega-t ettem, és ahogy kihozták eszembe jutott, hogy melyik az az elkészítési mód, amelyiket nem szeretem. A "Gallega", azaz Gall mód olajos - pirospaprikás szószt jelent, amibe már egyszer belefutottam egy ebéd alkalmával. Azért nem volt olyan rossz. És persze, ez még csak az első evés volt.

Halálos nyugalom

Meséltem, hgy szeretek egyedül utazni, és volt egy olyan verzió, hogy ha nem jön E, akkor egyedül nézem meg Galíciat. Na, amikor a szállást megláttam, pontosabban azt, hogy hol van, akkor nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül. Félreértés ne essék, csodálatos a szállás, de egy kicsit talán túl nyugodt.
Spanyolország nagy ország, és tudni kell róla, hogy elég komoly különbségek vannak a régiók közt. Galícia nem túl gazdag tartomány, és meglehetősen konzervatív is. Megőrizték az identitásukat, a nyelvüket, és a mentalitásukat. Amíg madridban, és más felkapott helyeken dúl a fogyasztói társadalom, addig itt egy-egy bolt, nagyobb üzlet, és elvétve bevásárlóközpontok vannak. Kevesebb pénz, és kevesebb fogyasztói idomítás van.
Ahogy Ourense után elértük Santiago de Compostelat, és a partvonal felé vettük az irányt, a boltok elkezdtek ritkulni. Persze, nem baj, ha nincs lépten nyomon egy közért, de azért az, hogy úgy kell vadászni bármiféle éttermet, boltot, akármit, az azért kicsit furcsa volt nekünk. A szállás Carnota körzetben volt egy Miñarzo nevű falucskában, ahol konkrétan egyetlen bolt volt csak. Ez is inkább egy kisebb éjjel-nappalihoz hasonlított, leszámítva, hogy a nyitvatartás teljes egészében ad-hoc rendszerben működött. Ha a tulajnak kedve volt, kinyitott.
A szállást interneten kerestem "casa rural"-ként, ami nagyjából falusi túrizmust jelent. Maga a ház egy dombtetőn helyezkedik el, és mivel a "special" opciót kértem, nem szobát kaptunk, hanem egy komplett lakosztályt. Saját nappalival, és külön hálószobával. Említésre méltó a fürdő-wc felosztás sajátságossága, ugyanis egymás mellett helyezkedtek el, és egy tolóajtón osztozkodtak. Ez azt jelenti, hogy ha "becsuktad" a wc ajtaját, akkor a fürdőszoba elől húztad el az ajtót. Hát izé... "Frappáns megoldás", maradjunk ennyiben. A ház környékén nincs semmi, csak további házak, és egy rövid sétára a tengerpart. No igen, a tengerpart. Itt abból olyan sok van, hogy az ember egy idő után szinte megszokja. Gyönyörű sziklás vonal, derekasan hullámzó Óceánnal. Amilyennek lennie kell, na!
Mindjárt, amikor megérkeztünk, el is mentünk egy jó nagyot sétálni. Találtunk világítótornyot, tanösvényt, pici homokos strandokat, lazactelepet, és sajnos elég sok szemetet, vagy inkább hordalékot. Gyanítom, hogy itt a partot nem takarítják naponta (mert mint mondtam, sok van belőle), ezért amit kihoz a víz (pl. hihetetlen mennyiségű hajókötelet), az mind ott marad a parton. Az idő így június idusán sem volt meggyőzően strandidő, és valljuk be, a strandidő, mint olyan, az itt nem olyan sűrű. Helyette szél van. Sok szél. Szél, meg tengerpart. És hullámok, meg sziklák. A világítótornyokat mondam? Atlanti Óceán!

Észak - Északnyugat - Castilla y León

A szállást 10-ikétől foglaltam, így reggel szépen beültünk a kocsiba, és irány az Atlanti Óceán, és Galícia.
A pakolást viszonylag egyszerűen megoldottam, bár amikor E látta, hogy mennyi hosszújjút rakok be, az aggodalom árnyéka azért átsuhant az arcán. Ő erre az alkalomra vett új gyönyörű narancssárga bőrönddel érkezett, ami bevallása szerint nem túl nagy, de azért az egynapos utazóbőröndnél nagyobb. Én azt a bőröndött inkább Harry Potter gardróbszekrényt megszégyenítő utazóládájához hasonlítanám, ráadásul meg is pakolta rendesen. El nem tudom képzelni, mennyi mindent lehet vinni néhány nap pihenésre, bár igaz, hogy például hajszárítót nálam ugye nem fog találni. (o: Persze kiderült, hogy ideút, meg visszaút, meg cucc, meg izé. Javára szóljon, hogy nagyon kis nettül becsomagolt, és ennyi mindent nettül becsomagolni művészet.
Az úttal kapcsolatban tudni kell, hogy 7 órás vezetésről 730 km-ről van szó. A tény, hogy ezt egy Mondeoban tesszük meg nagyban enyhít a dolgon, így azt is gyorsan elfelejtettem, hogy egy napja cserélték a komplett kormányművet, szervófolyadékot, előtte meg Janival az olajat, szűrőket, és izzítógyertyákat cseréltük le. Teljesen megbíztam a kocsiban, és nem is jutott eszembe többet a "szerelgetés". A másik előny, ugyebár, a kényelem, és a hely, de ezt nyilván nem kell magyaráznom.
Részben fizetős autópályán mentünk, ami most valahogy nem zavart, mert a nem fizetős sokkal hosszabb lett volna, és lassabb. Délután megálltunk enni, ami végül egész jól sikerült. Egy benzinkút melletti étterembe mentünk be, és mivel nem voltunk farkaséhesek, csak "zóna" adagot kértünk, de az annyira zóna volt, hogy végül kértünk még egyet, mert egy adaggal nem lőttünk volna nyulat. Amíg toaletten voltam megérkezett egy nagyob adag helyi munkaerő, akik persze kiszúrták az asztalunknál egyedül ücsörgő Emőkét, de agyon kedvesek voltak, mert nem piszkálták, csak a szemük gúvadt. Messziről nagydarab munkásembereknek tüntek, de közelebb érve megint csalódnom kellett, mert ők is (Aramis szavaival élve) "zsokéformák" voltak hozzám mérve. Mivel láttuk, hogy nem lesz verekedés, pedig E már előkészítette a boxereit, és a láncfűrészt, meg a láncosbotot, továbbáltunk, és mentünk az utunkon Észak - Északnyugat irányba.
Az út Madridból a 6-os autópályán vezet (Carretera de A Coruña), és nagyrész Castilla y León tartományon megy keresztül. Ávila, Medina del Campo (Spanyolország régi fővárosa), Valladolid (ahol az igazi Castilliait beszélik), és egyéb hihetetlen városok estek ám útba. Mi viszont csak mentünk, mert most Óceán van. Benaventenel aztán elfordulunk Ourense felé, és irány egyenesen nyugatnak. Nagyjából itt derült ki, hogy nem válogattam zenéket a kocsiba, így E kénytelen volt dzsidzsimetállal beérni, amit nagyon jól tűrt.  Ha egy utitárs csak megközelíti E szintjék, akkor ott már nyert ügy van. A jó utitárs pedig jó utazást jelent.

Utitárs kerestetik

Szeretek utazni, és nagyon szeretek egyedül utazni. De, ahogy mondják, az élmények úgy az igaziak, ha megosztja őket valakivel az ember. Egy időben azt gondoltam, hogy majd az igazival, meg a nagy Ővel, és egyéb mesebeli lényekkel osztom meg az élményeimet, de rájöttem, hogy tulajdonképpen pátosz nélkül is lehet közös élményekre szert tenni. Nem is csak rosszakra. A pátosz hiánya természetesen nem vesz el semmit az élmények fontosságából, és minőségéből.
Mivel a vakáció a Francia Riviérán, és az Alpokban kiesett, elkezdtem más utazásokat tervezgetni. Az alapfelállás az volt, hogy tengerpart, és ha már tengerpart, akkor semmiképpen nem Július - Augusztus, mert az szaunaszezon, és heringinvázió (kurva meleg van, és rohadt sok ember) (o: Erről írtam a Bevált módszer bejegyzésben.
Még ötlet fázisban volt a dolog, amikor Emőkével, aki a munkatársnőm, felmerült, hogy elmehetnénk együtt is, mivel ő is tervez egy ilyesmi nyaralást. Elsőre félvicc volt, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem hülyeség, ha már amúgy is ilyen jól kijövünk egymással. Innen aztán már ment minden magától. A választás azért esett Galiciára, mert itt vannak a legszebb tengerpartok, és mert még egyikünk sem járt ott. Emőke intézte az ideutazását, én meg szállást foglaltam, és megterveztem, hogy miket kéne megnézni. Aztán már csak vártuk a dátumot.
Júni 9-én, csütörtökön végül megérkezett Emőke. Mivel kora délután érkezett, és én szabin voltam, elmentünk egy kis városnézésre Madridban. Az út másnap indul, mert 700 km autózásra érdemes rápihenni egy cseppet.

Mennyi???

Hétfőn délelőtt hívott a márkaszervizes ember, hogy megvan az árajánlat a kormánymű cserére. Majdnem szóról szóra játszottuk el a Lottó reklámot, bár nagyon kedves volt, mert előrebocsátotta, hogy két opcióra is van árajánlata.
Ha utángyártottra cserélik, akkor 1.194,67 € (szépen végigmondta a centeket is) szereléssel együtt.
Mennyi??? Amikor elkezdtem kacarászni még megkérdezte, hogy elmondja-e a gyári alkatrésszel is az árat, de mondtam, hogy arra igazán nem lesz szükség, délután megyek a kocsiért, és ha kell inkább vezetek izomból, vagy lábletétellel irányítom a kocsit, mint egy szánkót. Miután újraélesztettek, felhívtam a szerelőt, ahova Rox kocsiját is vittem. Itt 480€ ajánlatot adtak, amit még mindig baromi soknak éreztem egy 2.000€ autóhoz, de mit volt mit tenni. Rájuk ijesztettem, hogy szerdára kész kell legyen a kocsi, és délután át is vittem. A meglepetés akkor ért, amikor kedden a buszon (érted: buszon!) hazafelé menet hív az ember, hogy kész a kocsi. Haha! A buszról leszállva egyenesen a műhelybe mentem, és hoztam is el a kocsit. Hazaérve aztán nagy boldogan töltöttem negyed órát parkolóhely kereséssel. (o:
A kocsi meghibásodása kicsit rámijesztett, és még a kocsibérlés gondolata is felvetődött, de végül úgy tűnik, minden akadály elhárul (nyilván magától) az utazás elől.
Megvan a terv, megvan az uticél, megvan a kocsi. Jöhet a nő. (o;

Porszívóvadászat II.

Mivel a kocsi szervizben volt, Roxék autós jóindulatára voltam bízva a hétvégén. Az aktuális téma persze a porszívóvétel volt, így elszaladtunk a Plenibe, hátha szerencsém lesz. És lett! Jelentem, hogy sikerült porszívót vennem, ráadásul pont olyat, amilyet szerettem volna. (o:
Persze, ez nem volt ám olyan könnyű.
A tavalyi évben már volt egy ilyen kalandom, a jövőben viszont tudom, hogy nem lesz éves program.
Annak idején, amikor megérkeztem Madridba természetesen meg kellett vegyem a lakáshoz elengedhetetlen dolgokat, így a porszívót is. Most, mivel Roxéknak adtam a porszívómat, újra neki kellett állnom a porszívókeresésnek. Bevallom, nem volt olyan nehéz a választás, a kiválasztott porszívó fellelése annál több gondot okozott.
Az elgondolás egyszerű: a hagyományos "elefánt" porszívó helyett a "seprű" rendszerűt preferáltam, és mindenképpen vezeték nélkülit akartam. A seprű rendszerű egyébként régebbi találmány, és ha jobban belegondolunk a 70-es 80-as években volt is egy nyeles porszívótípus Magyarországon is. Márka tekintetében Rowenta, Hoover, Philips, lehetőleg olyan, amit kézi porszívóként is lehet használni. Mindent egybevetve a Hoover mellett döntöttem, lehetőleg narancssárga, vagy zöld színben.
Na ehhez képest voltam olyan helyen, ahol az internetes oldalon hirdették a porszívót, amiről kiderült, hogy nem is az, nem is olyan, és még csak nem is porszívó (na jó ez utóbbi már tulzás volt). Aztán volt olyan hely, ahol a szétnyúzott - törött kiállítási darabot akarták rámsózni. Meglepően nehéz volt egy porszívót vennem, amit ráadásul már kiválasztottam, tehát még csak nem is keresgélni kell. Végül a hétvégén a Pleni Media Marktjában sikerült elcsípnem az utolsó darabot. Így elmondhatom, hogy már megvan, és csodálatos, és végre kitakaríthatom a lakást, mielőtt megérkezik Emőke.

Kormányváltás

Másnap, munka után irány a műhely. Ahogy odaértem, láttam, hogy nem örülünk, ugyanis a kocsi alatt egy hatalmas tócsa állt, ami nyilván a szervófolyadék. Kerék le, kocsi megemel, és már nézem is, honnan jön a lé. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a kormánymű az összekötőnél ontja az olajat. Az összekötő az a rúd, ami tulajdonképpen a kereket fordítja el. Jön a szakember, és mondja, hogy kormánymű csere. Hurrá. Ha már ott volt az ember, megnézte az légtelenítési dolgot, és cselesen felpumpálta az üzemanyagszivattyút. Nem akarok senkit technikai részletekkel fárasztani, elég annyi, hogy ha pontosan tudod, hogy mi a titok akkor tényleg semmiség az eset.
Talán említettem, hogy az alkatrészek a márkaszervizben sokkal olcsóbbak voltak, mint az utángyártott cuccok a sima alkatrészboltokban. Ezen felbuzdulva átgurultam a rendes (nem "csináld magad") márkaszervizbe, hogy adjanak egy árajánlatot a kormánymű cserére. Le a kalappal, mert az autóval úgy bántak, mint egy 30ezer Eurós szalonautóval. Patyolat tiszta munkafelvételi helyiség, inges emberkék, derékszög - párhuzam. Felvették a a kocsi, és az én adataimat is, és annyit szüttyögtek, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam. A végszó: hétfőn kapok ajánlatot. Hurrá!
A hétvége kocsi nélkül telt, amiről nem szeretnék sokat írni, mert még elsírom magam. Azért egy meghatárózó esemény még történt.

Kétbalkezesek

Biztos ismeritek azt a jelenséget, amikor az ember egész évben nem beteg, jár rendesen dolgozni, aztán a szabadsága előtt megbetegszik, és gyakorlatilag gyógyulással tölti a szabadságát. Nyilván, ez rám nem vonatkozik, mert én soha nem vagyok beteg, de értitek mire gondolok. Nost azt hiszem a kocsim pont egy ilyet csinált velem.
Egy héttel a tervezett nyaralás előtt, épp amikor az egyik auditról indultam haza (lásd: A Revizor), elkezdett nagyon aggasztó hangokat adni a kormánymű. Egy napra rá a szervóm is elment teljesen, így nosztalgiázhattam az izomból való kormányzás folytán. Eredetileg beterveztem, hogy izzítógyertyákat, olajat, és szűrőket cserélek a kocsin az út előtt, de igazából ez a szervó-dolog nem jött jókor. Egy olajcsere jó esetben fél óra, de egy kormánymű javítás...
Szerencsére pont erre a délutánra terveztem be az olajcserét, és ha már műhelyt bérlek, miért ne lehetne megnézni a kormányművet. Délután át is jött Jani, elmetünk a kocsival a műhelybe, és egy majd 40 perces adminisztráció után meg is kezdtük a szakszerű karbantartást. Kocsi emelőre, kerekek le, aztán nézegetés. Janival kicsit különböző a technikánk, mert ő olyan alapos, mint ahogy én nem. Megnézi jobbról, megnézi balról, aztán alulról, és felülről. Közben meg telnek az évszakok. Ezzel ellentétben, én pikk-pakk megoldom a dolgokat, megcsinálom amit kell, aztán amíg kijavítom a hibáimat telnek az évszakok. Profik vagyunk na. Vagy ahogy Balogh Tibi mondaná az Argo-ban: "Mi Profik vagyunk bazmeg! Profik!"
Tulajdonképpen az elején a kormánymű nézegetése tartott sokáig, meg az izzítógyertya csere, mivel ez utóbbiak hozzáférhetetlenek. Maga az olaj leeresztése, a szűrők cseréje, és az olaj betöltése nem volt nagy kunszt. A kunszt az volt, hogy az üzemanyagszűrő lecserélése után le kell légteleníteni az üzemanyag-kört, ami az istennek sem sikerült. De az semmi! Még nekünk sem! Ott pumpáltuk, töltögettük a gázolajat, de sehogy nem ment. A bérelt műhely egyik szolgáltatása, hogy lehet segítséget kérni egy szakembertől, aki még ért is ahhoz, ami ott folyik. Nos ezek már mind hazamentek, és mivel a kocsi nem indult, kénytelenek voltunk éjszakára otthagyni, hogy aztán másnap visszatérjünk a tett helyszinére. Közben feltöltöttük a kormányszervó olajat, hátha csak az volt a gond. Elárulom: ha a kormáynszervó tartálya egyik napról a másikra kiszárad, akkor nem segít az újratöltés. Az legalább olyan normális, mint amikor egy kocsi annyi olajat zabál, mint üzemanyagot. De fő az optimizmus, nem? De! Naugye!

A Bevált Módszer

Az egész úgy kezdődött, hogy, a 2007-es nyaraláshoz hasonlóan, találtam egy csodás helyet. Egy rövid retrospekció: 2007-ben kitaláltam, hogy kéne görkorizni Barcelona-ban (ott is van Friday Night Skating - Péntek esti korizás), de mivel repülőn kicsit súlyos korit cipelni, hozzáköltöttem, egy Autós Dél-Európai Körutat, ami Barcelona-t is érinti, hogy tudjak korizni is. Nos, éppen ezt az utazást szerveztem, amikor kaptam egy olyan kör-e-mailt, amiben szép képek vannak Power Point-ban. A világ legszebb kikötőiről szólt, és nekem eszembe jutott, hogy mi van, ha útba esik valamelyik a Veresegyház - Barcelona úton. Kiderült, hogy igen, és így jutottunk el Vernazzaba.

Ezúttal a világ legszebb strandjait nézegettem, és kiderült, hogy  az egyik közülük a Cies Szigeteken van, ami viszont Vigo partjaitól van pár kilométerre az Atlanti Óceánon.

Nosza, menjünk Galiciába!
Mivel a Júlis - Augusztusi meleget ismerem, úgy terveztem, hogy nem a nyár közepén megyek, mert nem akartam megsülni. Volt némi előérzetem, hogy Galíciában mintha nem olyan idő lenne, mint mondjuk Extremadura-n, és így utólag hallgatnom kellett volna rá. Persze így is kiváló volt minden.
Utitásrnak Emőke szegődött mellém, aki amellett, hogy munkatársam, hasonló agyi kvalitásokkal rendelkezik, mint én. Mármint, ha valaki van még a világon, aki engem intelligensnek, és furcsa humorúnak tart. Ilyen társasággal pedig tényleg mindegy milyen idő van. Persze azért, jó ha nem esik az eső. (o;
Hogy pontosan, hogy alakult úgy, hogy ő jött, azt nem tudom, Tulajdonképpen valami olyan banális dolog volt, hogy megkérdeztem, van-e kedve jönni, és azt mondta persze. Én mindig mondtam, hogy az élet egyszerű!
Mivel én voltam a szervező, el is kezdtem szállást keresni az interneten, és a Casa Rural (Falusi Ház) opció mellett döntöttünk. Némi keresgélés és egyeztetés után megtaláltam a leg megfelelőbbnek tűnő jelöltet, és le is foglaltam interneten. Közben E lefoglalta a repjegyet, és tulajdonképpen ennyi volt a nagy szervezkedés. Mondom: egyszerűség.  Megyünk Galíciaba!