A Revizor

Nem szoktam munkáról beszélni, mert azt gondolom, hogy az életben rengeteg érdekesebb dolog van. Persze, van akinek olyan munkája van, ami egyben érdekes is lehet, mint a profi bringások, meg a titkos ügynökök. Ez utóbbiak persze nem beszélnek a munkájukról, ha mégis, akkor jobb elfutni gyorsan, mielőtt megölnek az átadott információ miatt. Néha azért az én munkámban is vannak érdekes dolgok. Alapból a Spanyol, Portugál, Kanári szigeteki, Máltai, Azori szigeteki, és Svájci logisztikai szolgáltatásokért vagyok felelős. Ez is érdekes munka, de nem olyan izgalmas, hogy mesélnem kelljen róla. Szerencsére történnek érdekesebb dolgok a magánéletemben. A minap azonban megkeresett Emőke a beszerzésről, hogy segítsem ki őket, mert "SZükség lenne egy írástudó emberre, aki leauditálja a Spanyol Dokumentum archiváló beszállítókat. A dokumentum archiválás azt jelenti, hogy - mivel a számviteli, és egyéb törvények miatt minden dokumentumot hosszú ideig meg kell őrizni - egy halom papírt kell biztonságosan raktározni. A cégek persze nem akarnak irathegyeket kerülgetni, ezért a tárolást, örzést, és nyilvántartást rábizzák olyanokra, akik ilyesmit akarnak csinálni. Mivel hidegre kéne tegyelek benneteket, ha mindent elmondanék, igyekszem címszavakban elmesélni milyen is ez.
Az IBM rengeteg banki számítástechnikai eszközt üzemeltet, amiknek mindenféle múveletei dokumentumok , és más adattárolók halmait termelik. Emelett ott vannak az üzleti dokumentációk is. Ezeket kell elásnia valahol az archiváló végeknek. Az audit alapja az, hogy ellenőrizni kell, hogy ezek a raktárak megfelelnek-e a biztonsági előírűsoknak. Nem titok, hogy a dokumentumok, és más (pl. mágneses) adattárolók mindenre érzékenyek. Hőmérséklet, páratartalom, tűz, víz, lopás (ez utóbbira különösen érzékenyek). Ennek fényében a raktárak, amiket láttam, egészen CIA-szerűek voltak. Kamerák, érzékelők, beléptetőrendszerek, tűzjelzők, stb. A mágnesszalagokra különösen vigyáz mindenki ezért ezek Fort Knox-ot megszégyenítő páncéltermekben pihennek. Zsilipes ajtók, 60 centis falak, és a legjobb: retinaolvasó, és ujjlenyomat olvasó. Egészen érdekes világ ez. Ráadásul az egyik cég biztonsági igazgatója még úgy is nézett ki, mint egy öltönybe bújt kommandós. Látszott rajta, hogy tud egyet, s mást a biztonsági szakmáról. A legjobb persze az volt az egészben, hogy én voltam ugye az ellenőr, így mindenki körülugrált. Olyan voltam, mint Vernon Pinkley (Donald Shutterland) a Piszkos Tizenkettőben, amikor megbízzák, hogy játsza el a seregszemlét tartó tábornokot.

Fagyi a parkban

Persze azért néha jó, ha van valaki, akivel lehet beszélgetni. Nem mondom, mert kiváló beszélgetőtársa vagyok magamnak, de mégis...
Soha nem értettem azokat, akik egy járás, kapcsolat, házasság után megutálják az exüket. Ha annyira hülye, akkor minek jártak vele egyáltalán? Ha nem is tartom a kapcsolatot mindenkivel, jóban vagyok az eseimmel, és ez alól Berangere sem kivétel. Ennek örömére, meg is beszéltük, hogy elmegyünk egyet fagyizni a Retiro-ba. Mivel a kedvenc fagyizonkat a Calle Arenal-on bezárták, le kellett tesztelni a Retiro mellett, a Navarez és Ibiza sarkán levő fagyizót. Beültem a kocsiba, és irány a La Elipa. Ezzel megspórolok egy csomó időt, és átszállást. Az Elipa-tól metróztam a Goyaig, ahova a találkát megbeszéltük. Berangere levágatta a haját, és így ha napszemüveget vesz fel, kisértetiesen hasonlít Pálinkás Katára. Mivel a porszívómat nekiadtam Roxéknak, bementünk a Corte Inglés-be, hogy körülnézzek ezügyben, majd lesétáltunk az Ibiza-hoz, a fagyishoz. Olyan sor állt, hogy az utcára lógott, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább sétálunk, aztán majd visszanézünk. Irány a Retiro, ahol mindig jó sétálni, mert érdekes emberek, árnyék és nyugalom van, meg egy csomó drogot áruló néger. (o:
Sétáltunk, beszélgettünk, pihentünk egyet egy padon, aztán visszamentünk a fagyizóba, és végre hozzájutottunk a fagyinkhoz. Azzal aztán megint lábra kaptunk, és a Retiro-n keresztül elindultunk a belváros felé. Végül az egész estét sétálással töltöttük, és jól elfáradtunk. Közben persze én folytattam a porszívóvadászatot. Majd' 11 volt, mikor elváltunk a Goya-n, ahonnan én az Elipa felé vettem az irányt metróval, majd onnan kocsival haza. 20 perc alatt otthon voltam, majd 40 perc alatt parkolóhelyet is találtam. Kéne valamit tennem, mert ez a parkolóvadászat elég lehangoló. Nem fordul sűrűn elő, de ha olyan időpontban érek haza, akkor katasztrófális tud lenni a helyzet.

Totyizselé

Hát ez lett belőlem.
Aki olvasta az ET második részét, ismeri ET kis zselés, medúzaszerű barátják, aki ET bolygóján él. Nos mostanában én is így éreztem magam. Totyogok a lakásban, és az ágyban ketten fekszünk a hasammal. A magány csodákra képes. Kisimult az arcom, és a bőröm is, mivel feszül a zsírtól.
Nek mekk aggódni! Mióta az eszemet tudom, mindig volt hasm, és igazából mindig kicsit túlsúlyos voltam. Mivel azonban mindig tudtam jól mozogni, bringázni, Balatont átúszni, Félmaratont futni, az ágyon hátamra fordulva szenvedés nélkül állva felhúzni a zoknimat, soha nem zavart igazán a hasam. A baj akkor kezdődik, amikor elkezd nehéz lenni a lépcsőzés, meg amikor ülésnél útba van a hasam. Nos ilyenkor előjön a salát a pizza helyett, és a futás + bringa + görkori a sorozatok, és a számítógép helyett. Mivel ezeket a jeleket azonnal észreveszem, ahogy megjelennek, viszonylag gyorsan úrrá tudok lenni a helyzeten.
Így ismét elkezdtem futni, de csak óvatosan, mert megint kibicsaklott a bokám, így megint fáj.
Kimélő testmozgás, de utána a zuhany, és a jóleső fáradtság, és persze a szuper alvás, és friss ébredés megéri.

A Függetlenség Napja

Na nem mintha nem lettem volna független mindig, de azért ha nálad lakik a nővéred majd' fél évet, akkor akaratlanul is beszűkül az élettered. Nem tudok internetezni, letölteni, amikor akarok, állandóan a TV előtt ül, és olyan, mint egy gyerek: ha valamivel elkezdek foglalkozni, neki is azzal kell, és akkor persze én mehetek mást csinálni. (o: Néha azért főzött, és szinte minden nap elmosogatott, de pl. rengeteg délután volt az, hogy "tepelizza", vagy "snackbox" (Burger King), amiket persze én fizettem többnyire. Na és a rengeteg Pascual, ami tejes gyümölcslé, aminek az üres dobozából mindenhova kicsöpög a maradék, és macskahúgy szaga van. (o:  Nem tudom, miért, de zavart az is, hogy közben a blogján és a Facebook-on meg írogatta, hogy "spanyolországban él", és hogy "kitartással minden elérhető", ami tulajdonképpen az "igazság", de csak egy kicsi része. Persze, nem kéne érdekeljen, még akkor sem, ha engem nem említett, sem azt, hogy tulajdonképpen ingyen csövezik nálam. Egyszer már voltak Roxnak komoly gondjai abból, hogy a látszat, és a külsőségek túl fontosak neki, és nagyon féltem, hogy megint belefut egy ilyenbe, Janit is magávalhúzva.
Valamikor 17-e környékén aztán megszületett a döntés, hogy melyik házat veszi ki, és elmentünk, hogy aláírja a szerződést. Én kicsit korábban értem haza, mint Rox, így neki is állt hőzöngeni hogy nincs kaja. Elindulunk, és kérdezem, hogy hova mentünk, erre nekiáll hisztizni, hogy én(!) miért nem néztem meg, hogy neki(!) hova kell mennie. Visszafordulunk, kiszáll, hogy visszamenjen a térképért, és úgy bevágja az ajtót, hogy majd kitörnek a kocsi ablakai. Én meg ülök az autóban, és szinte leküzdhetetlen a késztetés, hogy elmenjek kocsikázni egyet, Rox meg oldjon meg végre egy, csak egyetlen dolgot az életében egyedül. Persze, nem hajtottam el. Elmentünk Alcalába, ahol ő felment aláírni a szerződést, és átvenni as kulcsokat, és meg addig ettem egy fagyit, hoyg megvígasztaljam magam.
Meglévén az alapozás, Jani elindult Magyarországról a két kutyával, és a macskával, meg egy jó adag cuccal Rox Mondeojával. Ez ugyanaz a Mondeo, amivel én jöttem, és amit Rox nagyon kedvesen (és mert volt céges kocsija) a rendelkezésemre bocsátott. Nekem ugyebár nincs senkim, és Roxnak is csak Jani van meg én, így nagyon nagy szerencse, hogy ilyen jól kijövünk, és segítünk egymásnak. Az egyetlen izé a dologban az, hogy én az esetek nagy részében rendelkezem B tervvel. (Például, kijöhettem volna a saját kocsimmal is, de persze kényelmesebb volt eladni Magyarországon.) Azt hiszem, Rox túl sokszor bízik abban, hogy "majd lesz valahogy", és nincs biztonsági terve, ami persze azt lejenti, hogy nekem nincs más választásom, mint segíteni neki. Node én ezért vagyok. Mondták is Anyuék: "Miután megszületett Rox, úgy döntöttünk, készítünk neki egy támogatási rendszert. Így születtél te." (((o:
Az előkészületek keretében szombaton elmentünk az IKEA-ba, és bevásároltunk egy "kezdőcsomagot" bútorozatlan házhoz. Űgy, étkezőasztal székekkel, íróasztal, és egy halom apróság. Tudom, hogy sokat fényezem a Mondeo-t (pedig az enyémet még egyszer sem mostam le), de muszáj elmondanom, hogy ez mind befért szépen úgy, hogy Rox is velem volt, és nem kellett neki sem szorongania az első ülésen. A cuccot kivittük Roxékhoz Valdeaveroba, és még elmentünk bevásárolni, hogy legyen mit tenni a hűtőbe, és lehessen takarítani is. A bevásárlás nem volt semmi, mivel a környéken nincs bolt, így végul majd' Guadalajara-ba kellett mennünk a cuccokért. A visszúton még el is tévedtem, mert itt ugye mindenhova több út megy. Mire a házhoz értünk, Jani már megérkezett, így Roxék is elkezdhették a berendezkedést egy új életre.
Nekem pedig elérkezett a függetlenségem napja. (o:

A semmi hete

Természetesen, megint elfelejtettem, hogy mik törtntek az elmúlt héten, ami vagy azt jelenti, hogy semmi nem történt, vagy azt, hogy valami nagyon fontos. Én az elsőre szavazok. Kiírtam egy hét szabit júniusra, ami fontos, de nem hír. Rox talált munkát, ami jó hír! Az elköltözés így egy kicsit kitölódott, de fix Május 20 lett az időpont, ami szintén jó.
Amúgy a napok csak telnek, múlnak. Amikor tudok, megyek bringázni, de semmi más komoly dolog nem történik. Azt hiszem, kicsit fárasztónak tartom mostanában a naplóírást, mert megerőltető összeszedni az eseményeket.
Egyébként voltunk házat nézni Roxnak, és ezúttal jobbakat is néztünk, mint a múltkor. Bíztató! Lehet, hogy egyszer tényleg vége lesz a nővérem eltartásának. (o:
Remélhetőleg most már a munkám is kevesebb lesz bent, és akor lesz időm többet írni. (o:

Harc az elemekkel és akkumulátorokkal

A vasárnapi kerékpározás második szakaszát kitartás szakasznak nevezném, mert csak erre volt szükségem az út során.
Folytattam az utam a "hegy" körül, de csak nem akart beengedni. Mindenhol a katonai támaszpont volt, az út meg csak ment délnek. A vége felé volt még egy kellemes lejtő, ami leérve, és visszatekintve már emelkedő volt. Ez a baj a lejtőkkel: alulról nézve emelkedők, amiket én nem szeretek. A leérésben az volt a legszörnyűbb, hogy egy - elsőre építkezésnek tűnő - látványról kiderült, hogy az a Warner Park. Ez olyan hatással volt rám, mintha Fótról elindultam volna egy laza kis tekerésre, és egyszercsak megláttam volna valamit, ami nagyon hasonlít a Ferihegyi Reptér irányítótornyára. Na, akkor tudtam, hogy ma többet tekerek, mint terveztem. Szerencsére egy kerékpárút visz észak-nyugati irányban innen, így azon elidultam, hogy legalább már visszafelé menjek. Akik vastag kerekeken gurulnak, azok tudják milyen érzés 2,5-es gumikon tekerni aszfalton. Fúj! Végre találtam egy utat, ami nagyjából irányba fordított. Itt megettem a műzliszeletett, amit hoztam magammal, és éreztem ahogy szétárad az energia bennem. Legalább 5 percig tartott ki, mivel majdnem éhgyomorra indultam. Az út hasznos volt egy ideig, de az meg a katonai bázis bejáratához vezetett. Itt felsorakoztattuk erőinket egymással szemben! Max, a kerékpáros haderő (vagy inkább had kimerültség), és a Hispán Milicia. A Hispán Milícia ezúttal egy túlsúlyos biztonsági őr nővel képviseltette magát, aki elmesélte, hogy a mezőgasdasági utak talán arra vezetnek, amerre menni akarok.
El is indultam a földutakon, és elértem valami erőműhöz, amiből (ipari létesítményből) itt elég sok van. Innentől aztán tájékozodási terepkerékpározássá fajult a dolog, ahol sok akadállyal kellett megkűzdenem. Kapásból kínálkozott egy lehetőség, hogy egy kerítésen átmászva elérjek egy földutat, ami pont arra ment, amerre menni akartam.
Ezen elindulva elértem a teheneket. Höhö. Gyanítom, hogy valami TSZ területére tévedtem, mert mindenhol tehenek sétáltak, és azt hiszem volt ott néhány bika is. Igyekeztem nem megijedni, mert tudom, hogy a fenevadak megérzik a félelmet, de azért kicsit kényelmetlenül érzem magam. Egy pillaatra az is eszembe jutott, hogy a kerékpározási stílusom néha elég akrobatikus, és balett-szerű, és reméltem, hogy a bikák nem fedeznek fel benne valami torreádor-szerűt. Végül elértem a másik kerítést, ahol viszont nem volt kiút csak nyulak.
Sok-sok nyúl. Már megint.

Jobb ötlet híján, itt is átmásztam a bringával, és folytattam az utam a susnyában. Felettem hatalmas ragadozó madarak vitroláztak, de amikor az egyik közvetlen mellettem szállt le, megnyugodtam, hogy nem keselyűk, akik a belemre pályáznak. AZért találtam egy autóroncsot, amiről nem tudtam, hogy került a semmi közepére. Csak remélni tudtam, hogy nem a ragadozó madarak ragadták magukkal utasaival együtt, hogy aztán egy félreeső helyen lakmározhassanek belőle. Azért megynugatató volt, hogy én nem egy ilyen ronccsal közlekedem, hanem a műszaki mérnökség egyik csúcsgépével.
Ezután egy homokbányába tévedtem ami már sok volt a jóból. A halálos kimerültségemnek pont a jó mély homok hiányzott. Dacból azért legyűrtem ezt is, és végül kiértem egy komolyabb útra. Kiderült, hogy be sem mehettem volna oda, ahonnan jöttem, mert volt egy behajtani tilos tábla, meg néhány "Veszély!", valamint "Idegeneknek belépni tilos!" tábla is. Még szerencse, hogy én nem vagyok idegen, és bringával jöttem, nem UFO-val. A tábláktól kijjebbb az úton volt egy határozottam tiltás is, egy hatamas vas úttorlasz képében. Aki a megfelelő (küldő) irányból jön tulajdonképpen el sem juthat a táblákig.
Az út innen már további nyulakkal tarkított lapos terepen vezetett, és amin eljutottam oda, ahonnan indultam a hegy körüli utamra. Itt volt végre két út is, amiken be tudtam volna menni a hegyre, és mindkettőn határozott "Kerékpározni tilos" táblák voltak kiaggatva. Szuper! Végül elértem a kezdő sorompót, amin ismét átmásztam, majd visszatekertem a kocsihoz. Leremegtem magam a bringáról, bepakoltam a kocsiba, és irány haza.

Nyulak + Nyulak + Wales + Ebek

Aramis óta tudja az emberiség, hogy nem szabad késlelteni a dolgokat, és ha kitalálsz valamit, azt érdemes mielőbb véghezvinni. Ennek szellemében a szombati félreferdítés után vasárnap betettem a kerékpárt a kocsiba, és irány Rivas.

Pikk-pakk ottvoltam, és összeraktam a bringát, felpattantam, és már tekertem is. Eltekertem a víztisztítónak álcázott gólyatelep mellett, amit nyilván a szennyvíz tápértéke miatt preferálnak a gólyák, majd a polárőrség kiképzőközpontja mellett bekanyarodtam a hídhoz, ami átvisz a Jarama folyó felett. Igen, itt a polgárőrségnek komoly kiképzőközpontja van. A híd után érkezett az első akadály egy vas sorompó képében, ami teljes egészében elzárta az utat. Ez egy kicsit aggasztott, mert nem voltam biztos benne, hogy ezen át szabad kelni, de aztán jött két kutya, akik simán átsétáltak alatta, majd a gazdáik is átmásztak. Ezzel én is jogosítva éreztem magam az idegen területre való behatolásra. Jól jöttek a bátor ebek!
A táj gyönyörű, és a domb közelről is szép, de kicsit csalfa. Wales-ben volt utoljára ilyen érzésem. Láttunk már minnyájan szép képeket a Britton hegyekről, amelyek zöldelve hullámzanak, és csalogatják a túrázni vágyokat. Amikor aztán Wales-ben voltam, és elmentek kirándulni kiderült, hogy az csak a látszat. Igazából az egész táj felázott sár, és a zöld fű valami áthatolhatatlan aljnövényzet közelről.
Nos itt az a helyzet, hogy a dombra gyakorlatilag lehetetlen feljutni, mert körben az út mellett egy 2 méteres lőszfallal indul a domb. Csak valamiféle úton lehetne elindulni felfelé, de az meg nincs. A növényzet pedig vad gaz, szúrós kórókkal. Gyakorlatilag kerékpározhatatlan. Nem baj! Nem hátrálunk meg! Kerékpározunk az úton, ami azért szép tájakon visz
Majd később bevetem magam a komoly terepre. A világon sok nyelv van, ahol a kijelentéssel kapcsolt tagadás tagadást jelent, a Magyar nyelvben pedig a dupla tagadás is tagadás. Egyetlen nyelv sincs azonban, ahol két megerősítést (kijelentést) tagadásnak értelmeznek. Aha, persze...

Tekeretem az úton, ami kerüli a dombot, és csak egy helyen, ahol egy nagyobb szikla omlott az útra, talltam egy kicsit komolyabb kerékpáros kihívást. Ezen is átjutottam úgy 5 perc alatt, majd mentem tovább. Kitartóan kerékpároztam, mert nem akartam megfordulni. Hiszen nem hátrálunk meg, ugyebár. A táj változatos volt a domb meg végig kacsintgatott rám, de nem volt olyan hely, ahol nekivághattam volna. Az úton folyamatosan "magán vadászterület" táblákkal találkoztam, és láttam is sörétes hüvelyeket, de nyilván vasárnap délben senki nem vadászik. Egyetlen utat találtam, ami a hegyre ment, de az le volt zárva "Katonai objektum" címmel. Felháborító! Béke van, gyerekek! Ne katonáskodjunk már! De mégis.

Mentem tovább, és végül találtam egy utat, ami nagyon tetszett. Kicsit gyanús volt, hogy két helyen is óriási árkot ástak keresztbe az úton, dehát kerékpáros lévén inkább kihívásnak vettem, és ügyességemet bizonyítva csodásan megoldottam az átkelést. Az út természetesen egy másik katonai bejárathoz vezetett, ahol kicsit megfigyelve éreztem magam, így inkább visszafordultam. Na ez volt a legjobb, és legterepesebb része az útnak. Enyhény lejtő, gyerekfej nagyságú kövekkel megszórt kanyargós ereszkedés! Suhanok ötvennel lefelé, művészieket ugratok, a teleszkópok elöl-hátul szépen sziszegnek, és teli pofával vigyorgok, mert kerékpározni, és repülni jó.
Eztán jött az inferno, és a nyulak.