Levegő

Magyarország, és az előtte megélt három hónapos nővér-pesztrálás elég kimerítőnek bizonyult. Meg is kaptam, hogy negatív a bejegyzésem, és így visszaolvasva, még enyhe is a bejegyzés. Minden esetre, a lelkiismeretem nyugodt, és igyekszem helyretenni a véleményeket, amik baleknak tartanak. Most mindenesetre van egy lélegzetvételnyi hetem, majd egy rövidebb pesztrálás, aztán részemről bezárul az úgy. Ilyen hozzáállás után a karmám valami nagyon komoly ingyenélést kell tartogasson nekem is. (o:
A Magyarország utáni hétvégén elsősorban semmittevésre, és magányra volt szükségem. Ennek keretében elmentem megnézni a Thor-t, ami nagyon jó film, pár nyálas jelenettel, kiváló látvánnyal, és Spanyolra szinkronizált Shakespeare-i angollal. A Shakespeare-i angolt I Ügynöktől tudom.
Persze a semmittevés sem megy nekem igazán, így aztán hétfőn (itt hosszű hétvége volt)már muszály volt kimozdulnom, és mozognom is valamit, így elmentem bringázni. Na igen... A gyurmázás abbahagyása, és a kötött életmód meghozta a gyümölcsét, és igencsak szenvedtem az emelkedőkön. Megint tolom a bringát. (o:
Persze lefele egy egészen más világ van. Eddig csak kóstolgattam az itteni terepeket, de azt hiszem, hamarosan elő kell vennem az állvédős sisakot, mert  bár nagyon rövideket megyek lefelé, de azok azért elég jó kis szakaszok. Nem szeretném kiklopfolni az orcámat. Nem konkrétan az én stílusom ez a terep, inkább olyan motorozós, viszont már tudom, hol vannak a jó részek.

És a levegőben lenni jó.

Már a kis Axelka is szeretett repülni

Vannak helyek, ahol egy kicsit bele is kell tekerni, hogy meglegyen a sebesség, de a legtöbb ugrásba elég belegurulni. Jobb is, mert én valahogy mindig vacakolok a pedállal. A leérkezéssel nem szabad törődni induláskor, mert az elrontja a szórakozást. Elég egy pillantás, hogy tudjuk, van hova esni - azon a hídon ráérünk átmenni, amikor odaértünk. Aztán jön az ugrás, amikor elidulsz felfelé a buckán, és a bringánál egy kicsit magasabb ívű röppályát célzol meg. Amikor már nem megy tovább bringa nélkül, akkor bahúzod a bringát magad alá, mint egy futóművet. Van, aki lógatja a bringát, de én szeretem magam alatt tudni. Aztán rakéta van felfelé, és a holtpont. A holtpont olyan, mint a hullámvasúton, amikor bámulsz lefelé, és szívesen megkérdeznéd bárkitől, akit érdekelhet egy ilyen kérdés, és nincs beszarva annyira, hogy ne halljon, és lásson semmit, és persze, ha egyálralán meg mernél mukkani - szóval szívesen megkérdeznéd, hogy "ez most komooooly?" Amikor mindened maradna még egy kicsit ott fent, de már menni is kell lefelé. Napszemúveg, sisak, a szőrszálak a karodon, a trikód, minden egy kicsit elemelkedik rólad, mert a bringa és te vagytok a legnehezebbek, mégis ti repültök, a többi meg csak jön veletek. Van, amikor ezek a pillanatok olyan hosszúak, mint az első ugrás a Veresi tóba, amikor annyit vagy a levegőben fejesugrás közben, hogy a végén felnézel, hogy "mikor jön már a víz", az meg pont pofáncsap. (o:
Gondolkodsz, bambulsz, hümmögsz magadban egy levegő nótácskát, amit az emberek repülés közben, és súlytalanság mellett szoktat dúdolgatni. Aztán, amikor közeledik a föld, kinézel egy leszállópályát, ami lehetőleg lejtős - hogy ne kend fel az első kerekedet a domboldalra (amitől bordarepedést, kulccsonttörést, érdekes belső sérüléseket, és egyéb fertőző betegségeket lehet kapni) - és leérkezel. Amikor ez mind megvan, és az epifánia után újra a földön kell járnod, azonnal keresed a következő ugrást.
Mert a levegőben lenni jó.