Hogy miért?

2010 Július 1-én költöztem Spanyolországba.
A változás, új környezet, érdekes emberek, és a furcsaságok elég sok mesélnivalót adnak.
Mivel fárasztó lenne mindenkinek mindent minden alkalommal elismételni, rájöttem, hogy kerítenem kell valamilyen tömeges tájékoztatási eszközt, amivel egyszerre tudok mindenkinek mindent elmondani. Így született meg az ötlet, hogy az egészet leírom egy naplóba, aztán mindenki lubickolhat a szóáradatban.
Nos a naplóból "blog" lett a kényelem miatt, a szóáradatból pedig folyócska - néha meg csak cseppek.
Jó étvágyat!
A blog valósággal való egyezése nem a véletlen műve.

Sunday, 15 May 2011

Harc az elemekkel és akkumulátorokkal

A vasárnapi kerékpározás második szakaszát kitartás szakasznak nevezném, mert csak erre volt szükségem az út során.
Folytattam az utam a "hegy" körül, de csak nem akart beengedni. Mindenhol a katonai támaszpont volt, az út meg csak ment délnek. A vége felé volt még egy kellemes lejtő, ami leérve, és visszatekintve már emelkedő volt. Ez a baj a lejtőkkel: alulról nézve emelkedők, amiket én nem szeretek. A leérésben az volt a legszörnyűbb, hogy egy - elsőre építkezésnek tűnő - látványról kiderült, hogy az a Warner Park. Ez olyan hatással volt rám, mintha Fótról elindultam volna egy laza kis tekerésre, és egyszercsak megláttam volna valamit, ami nagyon hasonlít a Ferihegyi Reptér irányítótornyára. Na, akkor tudtam, hogy ma többet tekerek, mint terveztem. Szerencsére egy kerékpárút visz észak-nyugati irányban innen, így azon elidultam, hogy legalább már visszafelé menjek. Akik vastag kerekeken gurulnak, azok tudják milyen érzés 2,5-es gumikon tekerni aszfalton. Fúj! Végre találtam egy utat, ami nagyjából irányba fordított. Itt megettem a műzliszeletett, amit hoztam magammal, és éreztem ahogy szétárad az energia bennem. Legalább 5 percig tartott ki, mivel majdnem éhgyomorra indultam. Az út hasznos volt egy ideig, de az meg a katonai bázis bejáratához vezetett. Itt felsorakoztattuk erőinket egymással szemben! Max, a kerékpáros haderő (vagy inkább had kimerültség), és a Hispán Milicia. A Hispán Milícia ezúttal egy túlsúlyos biztonsági őr nővel képviseltette magát, aki elmesélte, hogy a mezőgasdasági utak talán arra vezetnek, amerre menni akarok.
El is indultam a földutakon, és elértem valami erőműhöz, amiből (ipari létesítményből) itt elég sok van. Innentől aztán tájékozodási terepkerékpározássá fajult a dolog, ahol sok akadállyal kellett megkűzdenem. Kapásból kínálkozott egy lehetőség, hogy egy kerítésen átmászva elérjek egy földutat, ami pont arra ment, amerre menni akartam.
Ezen elindulva elértem a teheneket. Höhö. Gyanítom, hogy valami TSZ területére tévedtem, mert mindenhol tehenek sétáltak, és azt hiszem volt ott néhány bika is. Igyekeztem nem megijedni, mert tudom, hogy a fenevadak megérzik a félelmet, de azért kicsit kényelmetlenül érzem magam. Egy pillaatra az is eszembe jutott, hogy a kerékpározási stílusom néha elég akrobatikus, és balett-szerű, és reméltem, hogy a bikák nem fedeznek fel benne valami torreádor-szerűt. Végül elértem a másik kerítést, ahol viszont nem volt kiút csak nyulak.
Sok-sok nyúl. Már megint.
Jobb ötlet híján, itt is átmásztam a bringával, és folytattam az utam a susnyában. Felettem hatalmas ragadozó madarak vitroláztak, de amikor az egyik közvetlen mellettem szállt le, megnyugodtam, hogy nem keselyűk, akik a belemre pályáznak. AZért találtam egy autóroncsot, amiről nem tudtam, hogy került a semmi közepére. Csak remélni tudtam, hogy nem a ragadozó madarak ragadták magukkal utasaival együtt, hogy aztán egy félreeső helyen lakmározhassanek belőle. Azért megynugatató volt, hogy én nem egy ilyen ronccsal közlekedem, hanem a műszaki mérnökség egyik csúcsgépével.
Ezután egy homokbányába tévedtem ami már sok volt a jóból. A halálos kimerültségemnek pont a jó mély homok hiányzott. Dacból azért legyűrtem ezt is, és végül kiértem egy komolyabb útra. Kiderült, hogy be sem mehettem volna oda, ahonnan jöttem, mert volt egy behajtani tilos tábla, meg néhány "Veszély!", valamint "Idegeneknek belépni tilos!" tábla is. Még szerencse, hogy én nem vagyok idegen, és bringával jöttem, nem UFO-val. A tábláktól kijjebbb az úton volt egy határozottam tiltás is, egy hatamas vas úttorlasz képében. Aki a megfelelő (küldő) irányból jön tulajdonképpen el sem juthat a táblákig.
Az út innen már további nyulakkal tarkított lapos terepen vezetett, és amin eljutottam oda, ahonnan indultam a hegy körüli utamra. Itt volt végre két út is, amiken be tudtam volna menni a hegyre, és mindkettőn határozott "Kerékpározni tilos" táblák voltak kiaggatva. Szuper! Végül elértem a kezdő sorompót, amin ismét átmásztam, majd visszatekertem a kocsihoz. Leremegtem magam a bringáról, bepakoltam a kocsiba, és irány haza.

Nyulak + Nyulak + Wales + Ebek

Aramis óta tudja az emberiség, hogy nem szabad késlelteni a dolgokat, és ha kitalálsz valamit, azt érdemes mielőbb véghezvinni. Ennek szellemében a szombati félreferdítés után vasárnap betettem a kerékpárt a kocsiba, és irány Rivas.

Pikk-pakk ottvoltam, és összeraktam a bringát, felpattantam, és már tekertem is. Eltekertem a víztisztítónak álcázott gólyatelep mellett, amit nyilván a szennyvíz tápértéke miatt preferálnak a gólyák, majd a polárőrség kiképzőközpontja mellett bekanyarodtam a hídhoz, ami átvisz a Jarama folyó felett. Igen, itt a polgárőrségnek komoly kiképzőközpontja van. A híd után érkezett az első akadály egy vas sorompó képében, ami teljes egészében elzárta az utat. Ez egy kicsit aggasztott, mert nem voltam biztos benne, hogy ezen át szabad kelni, de aztán jött két kutya, akik simán átsétáltak alatta, majd a gazdáik is átmásztak. Ezzel én is jogosítva éreztem magam az idegen területre való behatolásra. Jól jöttek a bátor ebek!
A táj gyönyörű, és a domb közelről is szép, de kicsit csalfa. Wales-ben volt utoljára ilyen érzésem. Láttunk már minnyájan szép képeket a Britton hegyekről, amelyek zöldelve hullámzanak, és csalogatják a túrázni vágyokat. Amikor aztán Wales-ben voltam, és elmentek kirándulni kiderült, hogy az csak a látszat. Igazából az egész táj felázott sár, és a zöld fű valami áthatolhatatlan aljnövényzet közelről.
Nos itt az a helyzet, hogy a dombra gyakorlatilag lehetetlen feljutni, mert körben az út mellett egy 2 méteres lőszfallal indul a domb. Csak valamiféle úton lehetne elindulni felfelé, de az meg nincs. A növényzet pedig vad gaz, szúrós kórókkal. Gyakorlatilag kerékpározhatatlan. Nem baj! Nem hátrálunk meg! Kerékpározunk az úton, ami azért szép tájakon visz
Majd később bevetem magam a komoly terepre. A világon sok nyelv van, ahol a kijelentéssel kapcsolt tagadás tagadást jelent, a Magyar nyelvben pedig a dupla tagadás is tagadás. Egyetlen nyelv sincs azonban, ahol két megerősítést (kijelentést) tagadásnak értelmeznek. Aha, persze...
Tekeretem az úton, ami kerüli a dombot, és csak egy helyen, ahol egy nagyobb szikla omlott az útra, talltam egy kicsit komolyabb kerékpáros kihívást. Ezen is átjutottam úgy 5 perc alatt, majd mentem tovább. Kitartóan kerékpároztam, mert nem akartam megfordulni. Hiszen nem hátrálunk meg, ugyebár. A táj változatos volt a domb meg végig kacsintgatott rám, de nem volt olyan hely, ahol nekivághattam volna. Az úton folyamatosan "magán vadászterület" táblákkal találkoztam, és láttam is sörétes hüvelyeket, de nyilván vasárnap délben senki nem vadászik. Egyetlen utat találtam, ami a hegyre ment, de az le volt zárva "Katonai objektum" címmel. Felháborító! Béke van, gyerekek! Ne katonáskodjunk már! De mégis.
Mentem tovább, és végül találtam egy utat, ami nagyon tetszett. Kicsit gyanús volt, hogy két helyen is óriási árkot ástak keresztbe az úton, dehát kerékpáros lévén inkább kihívásnak vettem, és ügyességemet bizonyítva csodásan megoldottam az átkelést. Az út természetesen egy másik katonai bejárathoz vezetett, ahol kicsit megfigyelve éreztem magam, így inkább visszafordultam. Na ez volt a legjobb, és legterepesebb része az útnak. Enyhény lejtő, gyerekfej nagyságú kövekkel megszórt kanyargós ereszkedés! Suhanok ötvennel lefelé, művészieket ugratok, a teleszkópok elöl-hátul szépen sziszegnek, és teli pofával vigyorgok, mert kerékpározni, és repülni jó.
Eztán jött az inferno, és a nyulak.

Saturday, 14 May 2011

Felderítés vagy félreferdítés?

Meséltem én ezt a Rivas-dolgot, ahol van egy nagy kereskedelmi park (pláza tele boltokkal, Media Markt, Leroy Merlin, Norauto, stb...). Nos ezzel szemben van egy helyre kis dombocska. Tudni kell, hogy itt valahogy máshogy alakult a domborzat (Gombor Laci geodéta barátom biztos tudná, hogyan), és emiatt nagyon érdekes hegyek - dombok vannak. Nos ez a domb ez nekem nagyon megtetszett, így a szimbati Rivas-os látogatás alkalmával kitaláltam, hogy közelítsük meg ezt az objektumot, és nézzük meg milyen.  Akkor még nem tudtam, milyen fájdalmasan ráhibáztam az "objektum" szó használatára.
Közelről is igéretesnek bizonyult, és - bár nem sétáltunk teljesen oda, mert a Jarama folyó elválasztott tőle bennünket - elhatároztam, hogy megnézem bringával is. Egyébként a környék első ránézésre amolyan természetvédelmi központnak tűnik. Nem csak azért, mert ki is van írva, hogy nemzeti park, hanem a létesítmények is azt sugallják. Rengeteg gólya van például, és bazi közel repülnek az emberhez. Megint meg kellett állapítanom, hogy a gólya egy bazi nagy madár, és nem szeretném, ha berepülne a szobámba.
Egyébként ilyen a domb:


Az a helyzet, hogy ez a domb messzíről csodálatosan néz ki, és nagyon igéretes pályának tűnik, de mint tudjuk, a látszat sokszor csal, mert a látszat Rodolfó reinkarnációja.
A következő rész tartalmából:
Max megint tolja azt a kurv@ biciklit | Max megkűzd a Hispán Miliciával, de legalábbis beszél egy túlsúlyos bizonsági őr nővel | Hány kilóméter a Warner Park? | Marzocchi Bomber 55 munkában...

Monday, 2 May 2011

Levegő

Magyarország, és az előtte megélt három hónapos nővér-pesztrálás elég kimerítőnek bizonyult. Meg is kaptam, hogy negatív a bejegyzésem, és így visszaolvasva, még enyhe is a bejegyzés. Minden esetre, a lelkiismeretem nyugodt, és igyekszem helyretenni a véleményeket, amik baleknak tartanak. Most mindenesetre van egy lélegzetvételnyi hetem, majd egy rövidebb pesztrálás, aztán részemről bezárul az úgy. Ilyen hozzáállás után a karmám valami nagyon komoly ingyenélést kell tartogasson nekem is. (o:
A Magyarország utáni hétvégén elsősorban semmittevésre, és magányra volt szükségem. Ennek keretében elmentem megnézni a Thor-t, ami nagyon jó film, pár nyálas jelenettel, kiváló látvánnyal, és Spanyolra szinkronizált Shakespeare-i angollal. A Shakespeare-i angolt I Ügynöktől tudom.
Persze a semmittevés sem megy nekem igazán, így aztán hétfőn (itt hosszű hétvége volt)már muszály volt kimozdulnom, és mozognom is valamit, így elmentem bringázni. Na igen... A gyurmázás abbahagyása, és a kötött életmód meghozta a gyümölcsét, és igencsak szenvedtem az emelkedőkön. Megint tolom a bringát. (o:
Persze lefele egy egészen más világ van. Eddig csak kóstolgattam az itteni terepeket, de azt hiszem, hamarosan elő kell vennem az állvédős sisakot, mert  bár nagyon rövideket megyek lefelé, de azok azért elég jó kis szakaszok. Nem szeretném kiklopfolni az orcámat. Nem konkrétan az én stílusom ez a terep, inkább olyan motorozós, viszont már tudom, hol vannak a jó részek.
És a levegőben lenni jó.
Már a kis Axelka is szeretett repülni

Vannak helyek, ahol egy kicsit bele is kell tekerni, hogy meglegyen a sebesség, de a legtöbb ugrásba elég belegurulni. Jobb is, mert én valahogy mindig vacakolok a pedállal. A leérkezéssel nem szabad törődni induláskor, mert az elrontja a szórakozást. Elég egy pillantás, hogy tudjuk, van hova esni - azon a hídon ráérünk átmenni, amikor odaértünk. Aztán jön az ugrás, amikor elidulsz felfelé a buckán, és a bringánál egy kicsit magasabb ívű röppályát célzol meg. Amikor már nem megy tovább bringa nélkül, akkor bahúzod a bringát magad alá, mint egy futóművet. Van, aki lógatja a bringát, de én szeretem magam alatt tudni. Aztán rakéta van felfelé, és a holtpont. A holtpont olyan, mint a hullámvasúton, amikor bámulsz lefelé, és szívesen megkérdeznéd bárkitől, akit érdekelhet egy ilyen kérdés, és nincs beszarva annyira, hogy ne halljon, és lásson semmit, és persze, ha egyálralán meg mernél mukkani - szóval szívesen megkérdeznéd, hogy "ez most komooooly?" Amikor mindened maradna még egy kicsit ott fent, de már menni is kell lefelé. Napszemúveg, sisak, a szőrszálak a karodon, a trikód, minden egy kicsit elemelkedik rólad, mert a bringa és te vagytok a legnehezebbek, mégis ti repültök, a többi meg csak jön veletek. Van, amikor ezek a pillanatok olyan hosszúak, mint az első ugrás a Veresi tóba, amikor annyit vagy a levegőben fejesugrás közben, hogy a végén felnézel, hogy "mikor jön már a víz", az meg pont pofáncsap. (o:
Gondolkodsz, bambulsz, hümmögsz magadban egy levegő nótácskát, amit az emberek repülés közben, és súlytalanság mellett szoktat dúdolgatni. Aztán, amikor közeledik a föld, kinézel egy leszállópályát, ami lehetőleg lejtős - hogy ne kend fel az első kerekedet a domboldalra (amitől bordarepedést, kulccsonttörést, érdekes belső sérüléseket, és egyéb fertőző betegségeket lehet kapni) - és leérkezel. Amikor ez mind megvan, és az epifánia után újra a földön kell járnod, azonnal keresed a következő ugrást.
Mert a levegőben lenni jó.

Külföld

Tündiék nagyon kedvesek voltak, és kijöttek elém a reptérre. Amíg mentünk Veresre, megtárgyaltuk az inditó helyzetet, és megcsodáltam Tündi új kocsiját, aminek üveg a teteje, de a palota nem. Hazavittek, aztán mentek Mamácskához enni. Én rendbeszedtem magam, Mmeg beszélgettem egy jót Ágival. Abban maradtunk, hogy Tündiék beugranak értem hazafelé, és így is lett. Az estét gyakorlatilag átbeszélgettünk, mivel egy kisebb "ÚjVeresi" társaság jött össze Tündiéknél (átjött Tündi volt kollegája, és a kedvese). No meg én, Ex-Veresi.
Az autó hiánya az egész látogatásra rányomta a bélyeget, és ez ott kezdődött, hogy vasárnap délelőtt a házban ragadtam, ami azért nem volt olyan vészes. Délután aztán felhívtam Miky-t, aki nagyon kedvesn átjörr értem, így a délutánt náluk töltöttem. Roxék kiállításon voltak, és miután ők is beugrottak Mikyékhoz. Este aztán átugrottam Uzsiékhoz. Mindig meglepődöm, hogy mekkora különbség van gyerekek, és gyerekek között. Uzsi három olyan mintagyerek nagynénje, akiket még filmben sem látni. Elképesztően mintagyerekek rosszalkodással, és mindennel együtt.
Hétfőn Veresre látogatott a család, hogy könnyítsenek Roxáékon, és leszanájlák a nem kivánatos cuccokat. Délután egy meglepően jól sikerült vakrandim volt, amire mondhatnánk, hogy minek, de a végelszámolásban ez az egyik legjobb pár órája lett a látogatásnak. Séta Gödöllőn, fagyizás, beszélgetés. Nekem meg egy kis lelki nyugalom.
Nagyjából itt esett le, hogy húsvét is volt.
Kedden aztán Tamáskával szaladtunk össze, majd csatlakozott Hangloose is. Amellett, hogy a legjobb barátaim, és mindig megértjük egymást, a hosszabb kihagyások után is pont ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytunk. Mivel Uzsiéknál hagytam az árnyamat, és Tamáska volt olyan kedves, hogy hazafuvarozzon, beugrottunk Uzsiékhoz, ami felért egy 10-éves utazással, vissza az időben.
Szerdén délelőtt aztán meglátogattam a volt kollegákat, ami elég izére sikeredett. Nem igazán tudtam, minek is jöttem, és azt hiszem jobb lett volna egy pár óra görkori Billel. Azért persze, jó volt látni a csapatot. A Budafokiról át a Herminába, és itt a jelenlegi kollegákkal nekiestünk az effektív munkának, amiért igazából Magyarországra utaztam. Még egy munkavacsi is belefért, ami félhivatalos volt ugyan, de a munkáról nehéz volt leszakadni. Szerdán aztán egész nap munkafronton vitézkedtünk, majd taxit hívtam, és irány a reptér. Az az érzés fogott el, hogy az egész látogatás félsötét volt, és még a repülőútram de egészen a madridi taxisig mindenre rányomta a bélyegét.
Az igazság az, hogy néhány résztől eltekintve, nem éreztem jól magam Magyarországon. Ez a bénázás a kocsival, illetve -nélküliséggel, az esetlen találkozások, kényelmetlen helyzetek, és - beszélgetések...
Az utóbbi két látogatásom kvázi "kényszer" volt. Nem én akartam jönni, bár éppenséggel tervezgettem, hogy kéne. Most már biztos, hogy nem fogom tervezni. Ha kell megyek, de ha nem, akkor maradok a seggemen. Az utóbbi 3 napon még érződik, hogy vissza kell rázódnom, de remélem, a következő hétre már  beállnak a dolgok. Egyébként közben Berangere is bejelentette, hogy inkább beszélni sem akar.
A végén még visszaáll a rend. (o:

Saturday, 23 April 2011

Repülők, és Tereik

"Nem lehet véletlen, hogy a világon egyetlen egy nyelven sem született meg az a hasonlat, hogy 'szép, mint egy repülőtér'." Ez az idézet Douglas Adams A Lélek Hosszú Sötét Teaideje című könyvének első sora, és ha az ember elég időt tölt repülőtereken, vagy éppen egy adott repülőtéren, meglátja az igazságot a fenti sorokban.
Madrid Barajas T4. Ülőhelyek száma: 0.
Szombat reggelre rendeltem egy taxit, ami szépen meg is érkezett, és kivitt a reptérre. Nem volt meglepetés, hogy "hajnali" fél nyolckor kevesen vannak a Barajas 4-es terminálján, de a bejelentkezésnél teljesen egyedül voltam a Malév ablakánál. Minden rendben ment, amíg a beszállókártyám átadásakor nem közölték tényszerűen, hogy 2 órát késik a gép. Fogyasztói társadalomban élünk, amelynek egyik mottója: ha nem fizetsz, nem kapsz semmit. Ez a repülőtereken is egyre szembeszökőbb. A Barajas 4-es termináljának publikus részén még leülni sem igen tudsz. Van néhány kávézó, bolt, de nyilván ezek fizetősek. Várópad csak elvétve akad, és azokon is transzferesek alszanak. Szóval ácsorogsz, sétálgatsz, fizetsz, vagy távozol valamelyik irányba, ha utas vagy, akkor a biztonsági ellenőrzésen át az utasváróba.
Utas lévén, és mivel nem volt más dolgom, ezt az itányt vettem. A biztonsági ellenőrzés, az itt megszokott gördülékenységgel ment. Az utóbbi időben elég soka repülök, így nyilván nem nehéz, de még ha "új" az ember, akkor sem tudja eltéveszteni, mert mire az ellenőrzéshez érsz, ezerszer a szádba rágták, mit kell tenned. Ettől aztán felfelé el lehet térni, lefelé nem érdemes, mert úgyis rávesznek végül. mivel most volt kisbőröndöm is, meg öltonytáskám, a laptopomat az utóbbiba kellett tennem, és ez kicsit bonyolított a dolgon. Persze egy Axel ezt is tudja kezelni. Amikor két ember van előttem, leveszem az órát, gyűrűt, kiveszem a pénzt, és minden mást a zsebemből, és az egészet a ballonkabátom cippzáras zsebébe teszem. Nyilván ezt akkor teszi meg az ember, ha van védőfólia a mobilján, és ásványi kristályból van az óraüvege.Amikor egy ember van előttem, kikapcsolom az övem, és kiveszem a laptopot a táskából. Amikor odaérek, a laptopot beteszem egy tálcába, a kabátot/zakót egy másikba, a táskát egyenesen a szalagra, és az övet a kabátokhoz, megelőzöm az előttem töketlenkedőket, ha úgy adódik, és már bent is vagyok a vásárlótérben, meghajolok, learatom a tapsokat, és összeszedem a virágokat.
Vásárlótérnek hívtam, pedig az utasváróról van szó, de nyilván nem kell magyaráznom. A lényeg, hogy itt már van sok hely, és lehet nyugodtan ücsörögni. Háhááá! Túróst! A 9/11-es válság ellenére, a repülőterek egyre nagyobbak, és már nincs helye személyeskedésnek. A járatokat már nem jelentik be, hanem szegény utasok kénytelenek odafigyelni a kijelzőkre. Leültem tehát, és igyekeztem el-elkapni az egyik csinos kijelző pillantásait, hogy mikor írják ki a járatom kapuját. A várakozás alatt volt időm megírni egy levelet, mégpedig kézzel, amit a környező utasok érdeklődéssel figyeltek. A levél végeztével olvasgattam kicsit, majd ideje lett a beszállásnak. Már ott látszott, hogy nem vagyunk sokan, de amikor egyedül ültem egy hármas sorban, egy kényelmes bőrfotelben, végképp kiderült, hogy kényelmes utam lesz. Mivel elvileg üzleti úton vagyok, nem fapadossal mentem, és ez a különbség erősen érződik az út teljes hosszában. Persze, csak három óráról van szó, amit fapadoson is el lehet viselni, de még egy economy class is luxus a fapadosokhoz képest. Vittem ugyan mogyorót, és üdítőt, de a repülős szendvics, és almalé jól esett.
A másik különbség az volt, hogy nappal, és más légifolyósón repültünk.
Ennek köszönhetően mindent láttam, és megismertem, a Balatontól kezdve. Megismertem Balatonszentgyörgyöt, a Tihanyi félszigetet, Fészkesfehérvárt, a Velencei tavat, Törökbálintot, és a kis tavacskát, ami mellett Dia dolgozott, és végig Budapest fontosabb részeit. A BS a levegőből úgy néz ki, mint egy UFO (ami éppen nem repül). (o:
Fél kettőkor szálltunk le, Tündiék már vártak a reptéren, és hazavittek. Ezután kezdett romlani a közlekedésem, a szervezettség, és a hangulatom.

Friday, 22 April 2011

3 nap

Mégpedig elég sűrű, és meghatározó napok.
Spanyolországban a Húsvét előtti csütörtök, és a péntek (Nagypéntek) a munkaszüneti napok, és nem a hétfő.  Említettem, hogy volt egy nagyobb darab munka, amit végül sikerült befejeznem, de még ezzel kapcsolatban volt egy üzleti utam Magyarországra. Ha már amúgy is ott vagyok, arra gondoltam, hogy egy kicsit több időt is tölthetnék szülőföldemen, és sikerült is megtoldani az utazást. Ez azt jelentette, hogy Április 21., csütörtöktől már nem dolgozom, de csak szombaton utazok, és következő csütörtökön jövök haza. Ennek fényében a háromnapos rövid hét állt rendelkezésre, hogy mindent rendben hagyjak itt. Mivel Rox 20-án ment haza, és csak 15-én (pénteken) kapta meg a NIE-t, neki is sűrű progi volt a hét ezen három napján.
Ami engem illet, azt is megtudtam, mekkora a tűréshatárom.
A hétfő viszonylag szokványosan telt, aztán keddre már kiürült az idora, így én is eljöttem korábban. Rox nézegetett házakat, amiket bérelhetnének, és most volt egy, amit meg szeretett volna nézni, így kocsiba ültünk, és megnéztük. Egy Madridtól távoleső kisvárostól távoleső falutól távoleső részen volt, és még elég rozzant is. Szóval egyértelmű nem volt Rox döntése.
Azt hiszem, hogy a jót tényleg piszok könnyen meg lehet szokni. Roxxal 34 évig éltünk egy fedél alatt, és nagyon jól kijöttünk mindig. Viszont elég volt fél év, hogy teljesen elszokjak a társaságtól, és természetessé váljon, hogy egyedül vagyok. Mindig is szerettem az egyedüllétet, és amikor végre egy teljes lakás áll a rendelkezésemre, nehéz elviselni, ha kerülgetni kell valakit. Úgy tűnik, nekem pont ez a három hónap volt a határ, amivel még elboldogulok. A három nap alatt volt néhány összezördülésünk, és én már nagyon vártam a 20-át.
Szerdán aztán kivittem Roxot a reptérre, és hazamentem élvezni a magányt.
Este még beszéltem Berangere-rel, aki végre kibökte, hogy a szünetet éppen azért akarta, hogy megvárhassa, amíg újra egyedül vagyok a lakásban, de lássuk meg, hogy 2 hónap szünet - bármilyen indokból is - már szakítás.
A csütörtök egésznapos takarítással telt, amit pénteken reggel befejeztem. Péntek délután pakoltam be, és bár szerettem volna korán lefeküdni, éjjel kettőkor sikerült ágyba jutnom.