... tovább követhetjük, amit Axel szerencsétlenkedik. Ezúttal új helyszinen: Madridban. Lesz sok móka és kacagás! És hogy Indy szavaival éljek:
Az élet csupa szex, csak a szerszám rossz oldaláról éljük meg.
A kockázatok és mellékhatások tekintetében, kérdezze meg kezelőorvosát, vagy gyógyszerészét (Windows: "Ez a mondat túl hosszú. Talán nem is egy mondat." - akkor mi más lehet, b+? Láncfűrész?)
Egyéb esetben érdeklődjenek itt: http://max-madridban.blogspot.com/
Monday, 1 August 2011
Az elmúlt egy év
Július 1-én indultam el Veresegyházról egy derekasan megrakott Mondeovan, és 2-án értem Cosladaba.
Coslada egy irányított választás volt, mivel a munkahely, amit az IBM-hez fűződő munkámmal kapcsolatban felajánlottak Cosladaban van. Nézhettem volna más helyeket is, de ez egyszerűbb, és egyenesebb választás volt.
Nem bántam meg.
Az ittlétem 36 óra vezetés után, másfélórás doboz-, és bútorcipeléssel indult, éjjel kettőkor. Azóta voltam Toledoban, megéltem életem egyik legmelegebb nyarát, részben megismertem egy idegen kultúrát, lettek új ismerőseim. Megtanultam úgy közlekedni, hogy ki sem jövök a föld alól. A háromsávos körforgalom már nem meglepetés, és türelmesen kiválom, ha egy gyalogos előttem a zebrán köti meg a cipőjét, még akkor is, ha nekem van zöld. A pénztárnál nem csak a blokkot várom meg, hanem az utána közetkező 4-5 cetlit is, amik a következő vásárlásom kedvezményei. Vásárláskor, természetesen a boltnak megfelelő klubkártyát automatikusan adom a bankkártyámmal, ahogy a jogsimat is.
Hozzászoktam, hogy a "jónapot" nem használatos egész nap, csak délelőtt, és hogy a délelőtt délután 2-ig tart.
Több városban jártam Spanyolországban, mint a spanyolok.
Jártam egy francia lánnyal, akivel továbbra is barátok vagyunk.
Láttam Sevilla dómját, a Toledói katedrálist. Jártam Granada, és Málaga Alhambra-iban, és Córdoba óvárosában. Sétáltam Alicante tengerpartján, és a Ramblan Barcelonaban. Álltam az Atlanti Óceán tengerpartján Lariñoban, és Hercules Tornya alatt La Coruñaban. Láttam Vigo lovait, és az arcraesett szobrot a kikötőjében, és sétáltam Segovia római vízvezetéke alatt, és a Don Quijote vár kertjében. Megmásztam a 2380 m magas Cabeza De Hierrot, és feküdtem Cullera tengerpartján. Megcsodáltam Valencia tudományos városrészét, és Chinchón bikafuttató arénáját is. Nem tévedek el Madridban sem. Tudom merre kell indulni a Palacio Realtól, hogy a Puerta de Sol-hoz jussak, és hogy merre kell fordulni a Retiro felé. Tudom, hogy a Paseo de la Castellana nem sétány, hanem egy nagyon hosszú sugárút, és hogy a Plaza de Toros de las Ventas messze van a Goyától.
Most már hivatalosan is madridi lakos vagyok. Tudom, hogy nagyon sok látnivaló van még, és még sok élményt fogok megélni.
De az már egy másik történet.
Coslada egy irányított választás volt, mivel a munkahely, amit az IBM-hez fűződő munkámmal kapcsolatban felajánlottak Cosladaban van. Nézhettem volna más helyeket is, de ez egyszerűbb, és egyenesebb választás volt.
Nem bántam meg.
Az ittlétem 36 óra vezetés után, másfélórás doboz-, és bútorcipeléssel indult, éjjel kettőkor. Azóta voltam Toledoban, megéltem életem egyik legmelegebb nyarát, részben megismertem egy idegen kultúrát, lettek új ismerőseim. Megtanultam úgy közlekedni, hogy ki sem jövök a föld alól. A háromsávos körforgalom már nem meglepetés, és türelmesen kiválom, ha egy gyalogos előttem a zebrán köti meg a cipőjét, még akkor is, ha nekem van zöld. A pénztárnál nem csak a blokkot várom meg, hanem az utána közetkező 4-5 cetlit is, amik a következő vásárlásom kedvezményei. Vásárláskor, természetesen a boltnak megfelelő klubkártyát automatikusan adom a bankkártyámmal, ahogy a jogsimat is.
Hozzászoktam, hogy a "jónapot" nem használatos egész nap, csak délelőtt, és hogy a délelőtt délután 2-ig tart.
Több városban jártam Spanyolországban, mint a spanyolok.
Jártam egy francia lánnyal, akivel továbbra is barátok vagyunk.
Láttam Sevilla dómját, a Toledói katedrálist. Jártam Granada, és Málaga Alhambra-iban, és Córdoba óvárosában. Sétáltam Alicante tengerpartján, és a Ramblan Barcelonaban. Álltam az Atlanti Óceán tengerpartján Lariñoban, és Hercules Tornya alatt La Coruñaban. Láttam Vigo lovait, és az arcraesett szobrot a kikötőjében, és sétáltam Segovia római vízvezetéke alatt, és a Don Quijote vár kertjében. Megmásztam a 2380 m magas Cabeza De Hierrot, és feküdtem Cullera tengerpartján. Megcsodáltam Valencia tudományos városrészét, és Chinchón bikafuttató arénáját is. Nem tévedek el Madridban sem. Tudom merre kell indulni a Palacio Realtól, hogy a Puerta de Sol-hoz jussak, és hogy merre kell fordulni a Retiro felé. Tudom, hogy a Paseo de la Castellana nem sétány, hanem egy nagyon hosszú sugárút, és hogy a Plaza de Toros de las Ventas messze van a Goyától.
Most már hivatalosan is madridi lakos vagyok. Tudom, hogy nagyon sok látnivaló van még, és még sok élményt fogok megélni.
De az már egy másik történet.
Sunday, 31 July 2011
A Költözés
Kezdhetném úgy, hogy azt hittem, másodjára könnyebb lesz, de az igazság az, hogy fel voltam készülve rá, hogy több raklapnyi cuccot nehezebb lesz költöztetni, mint egy Mondeonyi dobozt.
Egy kicsit nehézkes volt meghatározni, hogy mi lesz az, ami végig kell majd, és mit lehet előre átvinni az őj helyre. A tulajokkal sikerült úgy megegyezni, hogy Július 18-án már odaadták a kulcsokat, így volt több mint egy hetem a rámolásra.
Szépen bedobozoltam mindent, és szépen apránként átvittem a Nanclaresbe a dobozokat. Mivel az út 10 perc a Ponientéből, a szekrényeket szét sem szedtem, csak bevágtam őket a Mondiba, és egyben átvittem őket.
Kezdésnek csak bedobáltam minden bútort, dobozt, satöbbit a lakásba, hogy majd elrendezgetem.
Időközben telefonon leszerződtem az áramot, és a vizet, és drukkoltam, hogy be is kapcsolják őket, mire megyek, mert sötétben és szároz lenni napokig nem lett volna túl jó kezdés.
Volt egy kis késlekedés is, mert a tulajnak valahogy nem sikerült elsőre megérteni a "minden" szót, a "vigyen el mindent a tárolóból" mondatban. Néhány alkalommal benéztem a tárolóba, hogy mikor ürül ki, hogy vihessem a saját cókmükomat, de valahogy csak egy-két dolog tűnt el. Éppen a felfújható "Zodiac" motorcsónakot, és a hozzá tartozó 115 lovas Yamaha motort vitte el, amit pedig nem bántam volna, ha otthagy nekem. Végül aztán a felügyeletem mellett kirámoltuk a "szarjait" a tárolómból, és jöhettek a cókmókjaim.
Ahol a bringám, ott az otthonom... Augusztus 1-én átadtam a lakást szépen kitakarítva.
Utolsónak természetesen a bringám jött át.
Egy kicsit nehézkes volt meghatározni, hogy mi lesz az, ami végig kell majd, és mit lehet előre átvinni az őj helyre. A tulajokkal sikerült úgy megegyezni, hogy Július 18-án már odaadták a kulcsokat, így volt több mint egy hetem a rámolásra.
Szépen bedobozoltam mindent, és szépen apránként átvittem a Nanclaresbe a dobozokat. Mivel az út 10 perc a Ponientéből, a szekrényeket szét sem szedtem, csak bevágtam őket a Mondiba, és egyben átvittem őket.
Kezdésnek csak bedobáltam minden bútort, dobozt, satöbbit a lakásba, hogy majd elrendezgetem.
Időközben telefonon leszerződtem az áramot, és a vizet, és drukkoltam, hogy be is kapcsolják őket, mire megyek, mert sötétben és szároz lenni napokig nem lett volna túl jó kezdés.
Volt egy kis késlekedés is, mert a tulajnak valahogy nem sikerült elsőre megérteni a "minden" szót, a "vigyen el mindent a tárolóból" mondatban. Néhány alkalommal benéztem a tárolóba, hogy mikor ürül ki, hogy vihessem a saját cókmükomat, de valahogy csak egy-két dolog tűnt el. Éppen a felfújható "Zodiac" motorcsónakot, és a hozzá tartozó 115 lovas Yamaha motort vitte el, amit pedig nem bántam volna, ha otthagy nekem. Végül aztán a felügyeletem mellett kirámoltuk a "szarjait" a tárolómból, és jöhettek a cókmókjaim.
Ahol a bringám, ott az otthonom... Augusztus 1-én átadtam a lakást szépen kitakarítva.
Utolsónak természetesen a bringám jött át.
Friday, 15 July 2011
Pedig másodjára egyszerűbbnek kéne lennie
Amikor az első lakást kerestem itt Spanyolországban, azt hittem, nehéz lesz. Ehhez képest, két ingatlanportálon keresgéltem, csináltam egy listát, majd leszűrtem mindenféle szempontok alapján. A végén két lakás maradt, azokat megnéztem, és kiválasztottam azt, amelyik jobban tetszett.
Most, hogy kitaláltam, hogy másik lakásba költözök, valahogy nehezebbnek tűnt választani. Az árak, és az igényeim alapján nagyjából behatároltam, hogy hol, és mit fogok keresni, de valahogy sokkal nagyobb a kínálat ebben a körben. A paraméterek, azok számára, akit érdekelnek az adatok: minimum egy hálószoba, légkondi, garázs, medence, max 700€, Madrid északi - északkeleti rézse. Úgy tűnik, hogy volt egy építészeti hullám, illetve még most is tart, amiben rengeteg ilyen lakást épeítenek. Valamelyest megkőnnyíti a helyzetet, hogy nagy részük úgynevezett "apartamento turistico", ami olyan, mint egy szállodai szoba megtoldva egy hálószobával, és egy kis konyhával, ami többnyire a nappali egyik sarka, és "cocina office"-nak, azaz irodakonyhának hívják. Ezek nem tetszettek.
Augusztus 1-ei kiköltözéssel felmondtam a Calle Ponientét, és durván egy, de inkább két hét alatt megtaláltam a lakást, ahova költözni fogok. A Poligono de Las Mercedes-ben, egy csendes utcában van. Az ilyen környékeket "zona residencial-nak" azaz lakónegyednek hívják. Nincs bár az ablakom alatt, és a hálószobám sem fiatalok italozási, sem anyukák gyereksüvölttetési törzshelyére nem fog nézni. Van medence, garázs, központi légkondi, és még konditerem is szaunával. Kiváló választás. A tulajok kicsit elhanyagolták a lakást, és egy kicsit előreszaladva elmondhatom, hogy volt némi problémám a háztartási gépekkel, meg a villanyboilerrel, de ez igazán szót sem érdemel.
Találtam egy jó kis lakást, és ez a lényeg. Mondhatnám "ideális".
Most, hogy kitaláltam, hogy másik lakásba költözök, valahogy nehezebbnek tűnt választani. Az árak, és az igényeim alapján nagyjából behatároltam, hogy hol, és mit fogok keresni, de valahogy sokkal nagyobb a kínálat ebben a körben. A paraméterek, azok számára, akit érdekelnek az adatok: minimum egy hálószoba, légkondi, garázs, medence, max 700€, Madrid északi - északkeleti rézse. Úgy tűnik, hogy volt egy építészeti hullám, illetve még most is tart, amiben rengeteg ilyen lakást épeítenek. Valamelyest megkőnnyíti a helyzetet, hogy nagy részük úgynevezett "apartamento turistico", ami olyan, mint egy szállodai szoba megtoldva egy hálószobával, és egy kis konyhával, ami többnyire a nappali egyik sarka, és "cocina office"-nak, azaz irodakonyhának hívják. Ezek nem tetszettek.
Augusztus 1-ei kiköltözéssel felmondtam a Calle Ponientét, és durván egy, de inkább két hét alatt megtaláltam a lakást, ahova költözni fogok. A Poligono de Las Mercedes-ben, egy csendes utcában van. Az ilyen környékeket "zona residencial-nak" azaz lakónegyednek hívják. Nincs bár az ablakom alatt, és a hálószobám sem fiatalok italozási, sem anyukák gyereksüvölttetési törzshelyére nem fog nézni. Van medence, garázs, központi légkondi, és még konditerem is szaunával. Kiváló választás. A tulajok kicsit elhanyagolták a lakást, és egy kicsit előreszaladva elmondhatom, hogy volt némi problémám a háztartási gépekkel, meg a villanyboilerrel, de ez igazán szót sem érdemel.
Találtam egy jó kis lakást, és ez a lényeg. Mondhatnám "ideális".
Tuesday, 12 July 2011
Idealista
Mit is jelent az, ha valaki Idealista? Az idea ötlet, elgondolás, nézőpont Latinul, az ideális pedig a körülmények, és elvárások alapján elérhető legjobb állapotot jelenti. Az idealista az az ember, aki ezt az ideális állapotot szeretné elérni, illetve aki feltételezi, hogy ez az ideális állapot elérhető, és/vagy jóhiszeműen feltételezi, hogy más emberek, sőt, még a körülmények és esemányek is erre az ideális állapotra törekednek.
Ezek kívül az Idealista.com egy spanyol ingatlankereső pontál.
Nézzük, hogy kapcsolódik a kettő.
Néha elgondolkodom azon, hogy hol van az idealista, és az elégedetlen határa. Aki mindig jobbat akar, az ambíciózus, vagy elégedetlen? És aki csak úgy változtat, mert szereti a változatossák, esetleg nincs jobb dolga, az...? Opportunista? Sokszor eszembe jut, ahogy Aramis irányítja a változásokat. Nem törtet, nem nyomul, csak tesz-vesz, és egyre jobb neki, egyre közelebb kerül az ideéálishoz. Azt hiszem, Aramis ügyes. (o:
Én elég sokáig törtettem, és nyomultam, hogy előrébb jussak, de valahogy úgy nem sikerült. Pont úgy jártam az életben, mint a Balaton átúszásnál: tempózok a tó közepén (nem, nem jött az Iminimi-szeminimi Hullámszörny). Szóval megejelenik mellettem egy néni, mellúszásban tempózgatva. Feje teljesen kinn a vízből, rajta a domború rózsás úszósapka (aki járt az Újpesti, Komjáti, MÁV-telepi, vagy más szocreál uszodába kiskorában, az tudja, miről beszélek). Szúval, éppen csak nem kötött, vagy horgolt nagy kényelmességében. Gondoltam magamban, éppen lehagyom. Jópár perccel, és karcsapással később látom, hogy a néni nem csak hogy nem marad le, de előrébb is került hozzám képest... Ennek fele se tréfa! Belehúzok kicsit, de csak gyorsabb nálam a nyugdíjat tempójával. A lényeg az, hogy lehagyott a francba, bármennyire kapálóztam.
Azt hiszem, hogy az élet, és a jó dolgok is ilyenek. Ha kapálózol, lehagynak. Ha nyugis vagy, visznek magukkal.
Amióta hátradőltem az életemben, és befejeztem a kapálózást, azt hiszem, egész jó nekem.
Nos a fenti szösszenet azt hivatott bevezetni, hogy a változásokat az életemben egyre inkább a "nézzük meg, így milyen" vezérli, és nem a "csakazért is jobbat akarok".
Persze, vannak apróbb dolgok, amik irányba bökdösnek.
Az egyik nap elmentünk Berangere-rel a Retiroba fagyizni meg sétálni egyet, és a kocsit a La Elipa-nál hagytam. Éjfél körül indultam haza. Kényelmesen elmetróztam a kocsihoz, majd irány Coslada. Most jön a trükkös rész: 16 perc alatt voltam a ház előtt, majd 40 (negyven!) percet kőröztem, hogy találjak parkolóhelyet. Alapvetően nem ilyen drámai a helyzet, de sajnos az év nagy részében a hétköznapok katasztrófálisak ilyen szempontból. A másik bökdösés az volt, amikor éjjel kettőig bőgették a gyereket az ablakom alatt, illetve ezt kombinálták egy bazi hangos botellón-nal. Elivel csendes játszótérre néz a hálószobaablakom, gyakorlatilag meg... A harmadik apróság, hogy csak a hálóban van klíma, ami azért lássuk be, kevés egy olyan orszában, ahol három hónapon át szinte nem megy 30 alá a hőmérséklet.
A fentiek figyelembevétele mellett kitaláltam, hogy lakást váltok.
Igazából ez az utolsó mondat volt az egész bejegyzés mondandója. hihi
Ezek kívül az Idealista.com egy spanyol ingatlankereső pontál.
Nézzük, hogy kapcsolódik a kettő.
Néha elgondolkodom azon, hogy hol van az idealista, és az elégedetlen határa. Aki mindig jobbat akar, az ambíciózus, vagy elégedetlen? És aki csak úgy változtat, mert szereti a változatossák, esetleg nincs jobb dolga, az...? Opportunista? Sokszor eszembe jut, ahogy Aramis irányítja a változásokat. Nem törtet, nem nyomul, csak tesz-vesz, és egyre jobb neki, egyre közelebb kerül az ideéálishoz. Azt hiszem, Aramis ügyes. (o:
Én elég sokáig törtettem, és nyomultam, hogy előrébb jussak, de valahogy úgy nem sikerült. Pont úgy jártam az életben, mint a Balaton átúszásnál: tempózok a tó közepén (nem, nem jött az Iminimi-szeminimi Hullámszörny). Szóval megejelenik mellettem egy néni, mellúszásban tempózgatva. Feje teljesen kinn a vízből, rajta a domború rózsás úszósapka (aki járt az Újpesti, Komjáti, MÁV-telepi, vagy más szocreál uszodába kiskorában, az tudja, miről beszélek). Szúval, éppen csak nem kötött, vagy horgolt nagy kényelmességében. Gondoltam magamban, éppen lehagyom. Jópár perccel, és karcsapással később látom, hogy a néni nem csak hogy nem marad le, de előrébb is került hozzám képest... Ennek fele se tréfa! Belehúzok kicsit, de csak gyorsabb nálam a nyugdíjat tempójával. A lényeg az, hogy lehagyott a francba, bármennyire kapálóztam.
Azt hiszem, hogy az élet, és a jó dolgok is ilyenek. Ha kapálózol, lehagynak. Ha nyugis vagy, visznek magukkal.
Amióta hátradőltem az életemben, és befejeztem a kapálózást, azt hiszem, egész jó nekem.
Nos a fenti szösszenet azt hivatott bevezetni, hogy a változásokat az életemben egyre inkább a "nézzük meg, így milyen" vezérli, és nem a "csakazért is jobbat akarok".
Persze, vannak apróbb dolgok, amik irányba bökdösnek.
Az egyik nap elmentünk Berangere-rel a Retiroba fagyizni meg sétálni egyet, és a kocsit a La Elipa-nál hagytam. Éjfél körül indultam haza. Kényelmesen elmetróztam a kocsihoz, majd irány Coslada. Most jön a trükkös rész: 16 perc alatt voltam a ház előtt, majd 40 (negyven!) percet kőröztem, hogy találjak parkolóhelyet. Alapvetően nem ilyen drámai a helyzet, de sajnos az év nagy részében a hétköznapok katasztrófálisak ilyen szempontból. A másik bökdösés az volt, amikor éjjel kettőig bőgették a gyereket az ablakom alatt, illetve ezt kombinálták egy bazi hangos botellón-nal. Elivel csendes játszótérre néz a hálószobaablakom, gyakorlatilag meg... A harmadik apróság, hogy csak a hálóban van klíma, ami azért lássuk be, kevés egy olyan orszában, ahol három hónapon át szinte nem megy 30 alá a hőmérséklet.
A fentiek figyelembevétele mellett kitaláltam, hogy lakást váltok.
Igazából ez az utolsó mondat volt az egész bejegyzés mondandója. hihi
Sunday, 10 July 2011
Spanish Special VIII - Humor
Ez lehetne az egyik legrövidebb bejegyzésem. Valahogy úgy, mint a Franciákat kedvelő nemzetek-, vagy az ősi kínai fogamzásgátlók listája. Még szerencse, hogy én mindenről hosszasan tudok csacsogni.
Röviden összefoglalva, a spanyoloknak nincs humoruk. Vannak vicceik, meg nevetnek is, de a mélyebb humort nem értik. Egy példa: "Két léggömb megy a sivatagban, és az egyik ezt mondja: Vigyázz, ott egy kaktusssssz..". Erre egy átlagos spanyol csak néz. Jobb esetben megérti, és elkezdi megmagyarázni, hogy "Ja, hogy azért mondta így mert leeresztett?" Az a legrosszabb, hogy ha rákérdezek, akkor nem értik, hogy mi a probléma. És valóban, a TV-ben néztem az "El Club de la Comedia"-t, ahol tehetséges fiatal komikusok állhatnak a szinpadra nevettetni, és ők nagyon is jó humorral rendelkeznek. A közönség nevet is. Azt hiszem, hogy a humorra is igaz, hogy ha nem spanyol, akkor nem is az igazi. Ha olyan dologról beszélsz, aminek nincs spanyol vonatkozása, akkor egyszerűen nem bírnak ráhangolódni. Spanyolország egy nagy ország, és azt hiszem, kicsit úgy játrak, mint az Egyesült Államok, hogy van itt minden, "minek törődjünk a világ többi részével".
Nyilván hallani a beszédemen, hogy külföldi vagyok, és a humorban ez is hátrány kicsit. 5 évig fordítottam, tolmácsoltam, lektoráltam, és azt hiszem, hogy amúgy is van érzékem a szavakhoz - szófordulatokhoz. Szerintem lehetek annyira beképzelt, hogy azt mondjam, elég szellemes vagyok. De itt... Mondok egy szóvoccet, és kijavítanak. Van példűul egy szófordulat, amit úgy lehet elsütni, mint a "Van egy gyanda sanúm" mondást. Nos itt szemrebbenés nélkül kijavítanak, hogy az "Sanda gyanú". Egyszerűen nem értik.
Ha van olyasmi, ami nem tetszik itt nekem, akkor a top 3-ban benne van, hogy nem tudok úgy lövöldözni a szavakkal, mint Magyarországon. Egyszerűen nem értik, na!
Röviden összefoglalva, a spanyoloknak nincs humoruk. Vannak vicceik, meg nevetnek is, de a mélyebb humort nem értik. Egy példa: "Két léggömb megy a sivatagban, és az egyik ezt mondja: Vigyázz, ott egy kaktusssssz..". Erre egy átlagos spanyol csak néz. Jobb esetben megérti, és elkezdi megmagyarázni, hogy "Ja, hogy azért mondta így mert leeresztett?" Az a legrosszabb, hogy ha rákérdezek, akkor nem értik, hogy mi a probléma. És valóban, a TV-ben néztem az "El Club de la Comedia"-t, ahol tehetséges fiatal komikusok állhatnak a szinpadra nevettetni, és ők nagyon is jó humorral rendelkeznek. A közönség nevet is. Azt hiszem, hogy a humorra is igaz, hogy ha nem spanyol, akkor nem is az igazi. Ha olyan dologról beszélsz, aminek nincs spanyol vonatkozása, akkor egyszerűen nem bírnak ráhangolódni. Spanyolország egy nagy ország, és azt hiszem, kicsit úgy játrak, mint az Egyesült Államok, hogy van itt minden, "minek törődjünk a világ többi részével".
Nyilván hallani a beszédemen, hogy külföldi vagyok, és a humorban ez is hátrány kicsit. 5 évig fordítottam, tolmácsoltam, lektoráltam, és azt hiszem, hogy amúgy is van érzékem a szavakhoz - szófordulatokhoz. Szerintem lehetek annyira beképzelt, hogy azt mondjam, elég szellemes vagyok. De itt... Mondok egy szóvoccet, és kijavítanak. Van példűul egy szófordulat, amit úgy lehet elsütni, mint a "Van egy gyanda sanúm" mondást. Nos itt szemrebbenés nélkül kijavítanak, hogy az "Sanda gyanú". Egyszerűen nem értik.
Ha van olyasmi, ami nem tetszik itt nekem, akkor a top 3-ban benne van, hogy nem tudok úgy lövöldözni a szavakkal, mint Magyarországon. Egyszerűen nem értik, na!
Friday, 1 July 2011
PC Guru
A számítógépem a lakás központja. Olyan ez, mint máshol a TV, de azt én ugye nem nagyon nézem. Mégis, ha filmet nézek, az is "A Gépről" megy, mint ahogy a zene is, a térképek, útvonaltervek, a Portal (az egyetlen játék, amit játszok számítógépen), fényképek, stb.
Nos a gépem elkezdett szarakodni valamikor nyár elején, és ez nyárra már komollyá vált. Túlmelegedett, lekapcsolgatott, néha lefagyott, szóval vészes volt. Mivel elég ősi darab - 7 éves, ami az 1-3 évig tartó számítógépek között matuzsálemi kor - nem volt érdemes alkatrészeket felújítani, így eldöntöttem, hogy veszek egy másikat. Persze, körbenéztem, de kiderült, hogy ha alkatrészből rakom össze. Már azon voltam, hogy megveszem a Corte Inglésben, mert meglepően jó áron voltak a gépek, amikor kaptam promo e-mailt a Carrefour-tól, hogy ott most olcsó az a számítógép, amit éppen kinéztem. Nosza, rendeljük meg. Mivel Galícia lemerítette kicsit a kártyámat, megkértem Roxot, hogy intézzük az övéről. Semmi baj, megadom az adatokat, minden oké. Másnap jön egy levél, hogy küldjek be egy halom doksit, hogy igazoljuk, hogy fizethető ezzel a kártyával. Pompás. Beküldök mindent, semmi válasz. Hívom őket, közlik, hogy "ja, igen. megkaptuk, de nem tudjuk elolvasni". És mikr terveztek szólni nekem??? Elküldöm megint, semmi. Végül elküldtem faxon, mire közölték, hogy ez tök jó, továbbítják a számlázásnak. Végül két hét múlva töröltem a rendelést, és megrendeltem átutalással, ami odaért két nap alatt, és nekem lett gépem. Néha elképedek az itteni ügyintézésen. Nem értik, na!
Nos a gépem elkezdett szarakodni valamikor nyár elején, és ez nyárra már komollyá vált. Túlmelegedett, lekapcsolgatott, néha lefagyott, szóval vészes volt. Mivel elég ősi darab - 7 éves, ami az 1-3 évig tartó számítógépek között matuzsálemi kor - nem volt érdemes alkatrészeket felújítani, így eldöntöttem, hogy veszek egy másikat. Persze, körbenéztem, de kiderült, hogy ha alkatrészből rakom össze. Már azon voltam, hogy megveszem a Corte Inglésben, mert meglepően jó áron voltak a gépek, amikor kaptam promo e-mailt a Carrefour-tól, hogy ott most olcsó az a számítógép, amit éppen kinéztem. Nosza, rendeljük meg. Mivel Galícia lemerítette kicsit a kártyámat, megkértem Roxot, hogy intézzük az övéről. Semmi baj, megadom az adatokat, minden oké. Másnap jön egy levél, hogy küldjek be egy halom doksit, hogy igazoljuk, hogy fizethető ezzel a kártyával. Pompás. Beküldök mindent, semmi válasz. Hívom őket, közlik, hogy "ja, igen. megkaptuk, de nem tudjuk elolvasni". És mikr terveztek szólni nekem??? Elküldöm megint, semmi. Végül elküldtem faxon, mire közölték, hogy ez tök jó, továbbítják a számlázásnak. Végül két hét múlva töröltem a rendelést, és megrendeltem átutalással, ami odaért két nap alatt, és nekem lett gépem. Néha elképedek az itteni ügyintézésen. Nem értik, na!
Sunday, 19 June 2011
Navacerrada - Cabeza De Hierro
Berangere-re már régebben elhatároztuk, hogy el kéne járni túrázni, és hogy meg kéne nézni Navacerrada-t.
Mivel vasárnapra egyikünknek sem volt programja, csapásszerűen elhatároztuk, hogy akkor elmegyünk kirándulni.
Reggel be a kocsiba, és irány ismét a Carretera de Burgos. Ezúttal azonban Collado Villalba felé lekanyarodtunk, és megkezdtük a felkapaszkodást a hegyekbe.
Navacerrada Madrid északi részén van, és a Sistema Central (Spanyol Középhegység) egyik területe. Ahogy mentünk fel a hegyekbe, jöttek sorba a táblák Mindjárt az első 1.200 m volt, és eszembe is jutott, hogy már az, ahol elkezdik kiírni a magasságot, több, mint Magyarország legmagasabb pontja. És akkor hol vagyünk még a többitől, hogy a Pirineusokról, vagy Sierra Nevada-ról ne is beszéljek.
1.400 - 1.500 - 1.600 - 1.800 - 1.880m. És ez még csak a parkoló.
Azt hiszem, futólag mintha említettem volna, hogy a Ford Mondeo mennyire jó autó. Nah... hát ide is elhozott minket.
Cipőcsere, illetve szandál le - bakancs fel, és irány az orrunk után. Az eredeti terv egy interneten kinézett útvonal volt, de végül másmerer volt kedvünk menni, így elindultunk a sífelvonó mentén. Nem mondom, mert a formám mostanában inkább a "kerek", így fárasztó volt, de a lűtvűny mindig elvonja a figyelmet a fáradtságról. Pedig akkor még nem is tudtuk, mi vár még ránk. A sífelvonó tetején a Bola Del Mundo nevű kisebb csúcsra jutottunk, ami csak 2.265 m. Itt nyíltan megbámultunk pár bringást, akik éppen felfele(!) tekertek a hegyre. Komolyan! Felfelé tekertek, érted Tamáska? Komolyan mondom meg vannak ezek őrülve!
Innen tovább elindultunk egy meghatározhatatlan létesítmény irányába, ami leginkább rakétakilövő silónak tűnt. El is jutottunk odáig, de nem derült ki, mi lehet az. Gyanítom, hogy valami hegyi dolog, ami kapcsolatban van a hegyekkel, és az időjárással. Út közben egyébként láttunk teheneket legelni, és egy halom ló is megközelített minket, és persze nem bírták kihagyni, hogy molesztáljanak. Pedig én utálom a ovakat... /o:
mivel - Editke szavaival élve - mi ilyen kis fittik vagyunk, mentünk tovább felfelé, és kiderült, hogy ahova tartunk az a Cabeza de Hierro (Vasfej), ami a Sistema Central második legmagasabb pontja. Itt most lelövöm a poént, de erre csak akkor jöttünk rá, amikor már megmásztuk, mert hogy megmásztuk végül. (o:
Egyébként ez a nap a nyár egyik legmelegebb napja volt, és nekem volt is egy olyan sejtésem, hogy ahegy vicceskedni fog, de nem nagyon törődtem a dologgal. Örültünk neki, hogy fent jár a levegő, és kellemes hűvös van. Itt jegyzem meg, hogy a szemközti hegycsúcson (Peñalera) hófoltok voltak. Mondom: Júnisusi kánikula... A gyaloglás kellemesen fárasztó volt, és a bakancs is jól vizsgázott igazi terepen.
Ahogy mentünk felfelé a Cabeza de Hierro-ra, arra lettem figyelmes, hogy van a környéken rajtunk kívül "valaki". Ez alapvetően nem különleges, mert voltak kirándulók, sőt futók is szép számmal. Nem is nagyon törődtem volna a dologgal, de amikor odapillantottam, kiderült, hogy egy hegyi zerge az. Persze a gép éppen nem volt kéznél, így nem tudtam lefényképezni. Próbáltam követni szemmel, de úgy elugrált, hogy csak néztem, de nem láttam.
A csúcson aztán jött a következő furcsaság, vagy inkább érdekesség. Hihetelen mennyiségű katicabogár (Cocchinella Septemputata). Egyszerűen tele volt velük a levegő, és a kövek. Most tapasztaltam csak igazán, hogy a katicabogár nem egy levegőakrobata. mindennek nekiszállnak, főleg nekem, és landolni sem igazán tudnak rendesen, inkább csak rázuhannak a kiszemelt területre. Olyanokat koppantak, hogy elsőre azt hittem, hogy "ennek annyi", de nem. Nekik ez a leszállás. "Úgy szállok le a bringáról, ahogy akarok". Szegény Berangere sapkáját tele is szarták. (o:
A csúcson nem időztünk sokat, mert mi ilyen kemény hegymászok vagyunk, hogy csak felszaladunk 2.383 méterre, megvonjuk a vállunkt (eláll a lélegzetünk a látványtól), aztán már megyünk is tovább. Lefelé aztán kideült, hogy a zerge, amit láttam nem egy magányos lovas volt. Belefutottunk ugyanis egy komplett zergecsordába, vagy hogy hívják azt, amikor a zergék bandáznak. Voltak kicsik, és öregek is, és nem nagyon zavartatták magukat a jöttünkre. Elugrabugráltak az útból, ha nagyon közel mentünk, de nem voltak félősek. Persze a szakirodalom ír róla, hogy ezen a környéken tanyáznak, de azért érdekesség volt számunkra.
Mivel elég sokat jöttünk, nem akartunk egy nagyobb kört csinálni már, így arra indultunk vissza, amerről jöttünk. Az út lefelé már könnyebb volt, bár volt itt is felfelé kaptatás, mivel a tóra idáig nem folyamatos emelkedő volt, hanem két kisebb völgyön is átvezetett.
A haladást csak az nehezítette, hogy belefutottunk egy vegye csapatba, ahol a nőknek be nem állt a szája. Egyszerűen nem értettük Berangere-rel, hogy hogy van az, hogy a Spanyolok kijönnek a szabarba, mit szabadba, hegyvidékre, és itt is a gyerek iskoláztatásáról, és a tankönyvekről karattyolnak. Inkább megvártuk, hogy elmenjenek, és csak komolyabb követési távolságban sétáltunk mögöttük.
Jó fáradtan értünk a kocsihoz. Bakancs le, szandál fel, és irány haza, ismét gyönyörű utakon.
Epilógus:
Este aztán rájöttem, hogy miért volt nekem gyanús az időjárás. Verőfényes napsütés volt, igazi nyári kánikula, de a hegyen hűvös volt. Ettől függetlenül a nap tűzütt, és még 2 km-rel közelebb is voltunk hozzá, mint rendes esetben. A karom úgy leégett, hogy nem tudtam elaludni. Végül "friss sajtot", azaz tejfölt kentem rá, és az egy kicsit megnyugtatta az égési sérüléseimet.
Azt azért még a hegyen elhatároztuk, hogy jövünk még egy vagy több körre, és legközelebb a Peñalera következik, ami a legmagasabb pontja a hegységnek.
Mivel vasárnapra egyikünknek sem volt programja, csapásszerűen elhatároztuk, hogy akkor elmegyünk kirándulni.
Reggel be a kocsiba, és irány ismét a Carretera de Burgos. Ezúttal azonban Collado Villalba felé lekanyarodtunk, és megkezdtük a felkapaszkodást a hegyekbe.
Navacerrada Madrid északi részén van, és a Sistema Central (Spanyol Középhegység) egyik területe. Ahogy mentünk fel a hegyekbe, jöttek sorba a táblák Mindjárt az első 1.200 m volt, és eszembe is jutott, hogy már az, ahol elkezdik kiírni a magasságot, több, mint Magyarország legmagasabb pontja. És akkor hol vagyünk még a többitől, hogy a Pirineusokról, vagy Sierra Nevada-ról ne is beszéljek.
1.400 - 1.500 - 1.600 - 1.800 - 1.880m. És ez még csak a parkoló.
Azt hiszem, futólag mintha említettem volna, hogy a Ford Mondeo mennyire jó autó. Nah... hát ide is elhozott minket.
Cipőcsere, illetve szandál le - bakancs fel, és irány az orrunk után. Az eredeti terv egy interneten kinézett útvonal volt, de végül másmerer volt kedvünk menni, így elindultunk a sífelvonó mentén. Nem mondom, mert a formám mostanában inkább a "kerek", így fárasztó volt, de a lűtvűny mindig elvonja a figyelmet a fáradtságról. Pedig akkor még nem is tudtuk, mi vár még ránk. A sífelvonó tetején a Bola Del Mundo nevű kisebb csúcsra jutottunk, ami csak 2.265 m. Itt nyíltan megbámultunk pár bringást, akik éppen felfele(!) tekertek a hegyre. Komolyan! Felfelé tekertek, érted Tamáska? Komolyan mondom meg vannak ezek őrülve!
Innen tovább elindultunk egy meghatározhatatlan létesítmény irányába, ami leginkább rakétakilövő silónak tűnt. El is jutottunk odáig, de nem derült ki, mi lehet az. Gyanítom, hogy valami hegyi dolog, ami kapcsolatban van a hegyekkel, és az időjárással. Út közben egyébként láttunk teheneket legelni, és egy halom ló is megközelített minket, és persze nem bírták kihagyni, hogy molesztáljanak. Pedig én utálom a ovakat... /o:
mivel - Editke szavaival élve - mi ilyen kis fittik vagyunk, mentünk tovább felfelé, és kiderült, hogy ahova tartunk az a Cabeza de Hierro (Vasfej), ami a Sistema Central második legmagasabb pontja. Itt most lelövöm a poént, de erre csak akkor jöttünk rá, amikor már megmásztuk, mert hogy megmásztuk végül. (o:
Egyébként ez a nap a nyár egyik legmelegebb napja volt, és nekem volt is egy olyan sejtésem, hogy ahegy vicceskedni fog, de nem nagyon törődtem a dologgal. Örültünk neki, hogy fent jár a levegő, és kellemes hűvös van. Itt jegyzem meg, hogy a szemközti hegycsúcson (Peñalera) hófoltok voltak. Mondom: Júnisusi kánikula... A gyaloglás kellemesen fárasztó volt, és a bakancs is jól vizsgázott igazi terepen.
Ahogy mentünk felfelé a Cabeza de Hierro-ra, arra lettem figyelmes, hogy van a környéken rajtunk kívül "valaki". Ez alapvetően nem különleges, mert voltak kirándulók, sőt futók is szép számmal. Nem is nagyon törődtem volna a dologgal, de amikor odapillantottam, kiderült, hogy egy hegyi zerge az. Persze a gép éppen nem volt kéznél, így nem tudtam lefényképezni. Próbáltam követni szemmel, de úgy elugrált, hogy csak néztem, de nem láttam.
A csúcson aztán jött a következő furcsaság, vagy inkább érdekesség. Hihetelen mennyiségű katicabogár (Cocchinella Septemputata). Egyszerűen tele volt velük a levegő, és a kövek. Most tapasztaltam csak igazán, hogy a katicabogár nem egy levegőakrobata. mindennek nekiszállnak, főleg nekem, és landolni sem igazán tudnak rendesen, inkább csak rázuhannak a kiszemelt területre. Olyanokat koppantak, hogy elsőre azt hittem, hogy "ennek annyi", de nem. Nekik ez a leszállás. "Úgy szállok le a bringáról, ahogy akarok". Szegény Berangere sapkáját tele is szarták. (o:
A csúcson nem időztünk sokat, mert mi ilyen kemény hegymászok vagyunk, hogy csak felszaladunk 2.383 méterre, megvonjuk a vállunkt (eláll a lélegzetünk a látványtól), aztán már megyünk is tovább. Lefelé aztán kideült, hogy a zerge, amit láttam nem egy magányos lovas volt. Belefutottunk ugyanis egy komplett zergecsordába, vagy hogy hívják azt, amikor a zergék bandáznak. Voltak kicsik, és öregek is, és nem nagyon zavartatták magukat a jöttünkre. Elugrabugráltak az útból, ha nagyon közel mentünk, de nem voltak félősek. Persze a szakirodalom ír róla, hogy ezen a környéken tanyáznak, de azért érdekesség volt számunkra.
Mivel elég sokat jöttünk, nem akartunk egy nagyobb kört csinálni már, így arra indultunk vissza, amerről jöttünk. Az út lefelé már könnyebb volt, bár volt itt is felfelé kaptatás, mivel a tóra idáig nem folyamatos emelkedő volt, hanem két kisebb völgyön is átvezetett.
A haladást csak az nehezítette, hogy belefutottunk egy vegye csapatba, ahol a nőknek be nem állt a szája. Egyszerűen nem értettük Berangere-rel, hogy hogy van az, hogy a Spanyolok kijönnek a szabarba, mit szabadba, hegyvidékre, és itt is a gyerek iskoláztatásáról, és a tankönyvekről karattyolnak. Inkább megvártuk, hogy elmenjenek, és csak komolyabb követési távolságban sétáltunk mögöttük.
Jó fáradtan értünk a kocsihoz. Bakancs le, szandál fel, és irány haza, ismét gyönyörű utakon.
Epilógus:
Este aztán rájöttem, hogy miért volt nekem gyanús az időjárás. Verőfényes napsütés volt, igazi nyári kánikula, de a hegyen hűvös volt. Ettől függetlenül a nap tűzütt, és még 2 km-rel közelebb is voltunk hozzá, mint rendes esetben. A karom úgy leégett, hogy nem tudtam elaludni. Végül "friss sajtot", azaz tejfölt kentem rá, és az egy kicsit megnyugtatta az égési sérüléseimet.
Azt azért még a hegyen elhatároztuk, hogy jövünk még egy vagy több körre, és legközelebb a Peñalera következik, ami a legmagasabb pontja a hegységnek.
Wednesday, 15 June 2011
Islas Cies helyett
Bizony, bizony. Vártuk a jóidőt, de nem jött. Az utolsó napra így elhatároztuk, hogy elmegyünk Vigoba, és reménykedünk a jóidőben. Persze az idő átvert mindket, mert az időjárás már csak ilyen. Egész délelőtt borús volt, és amikor odaértünk Vigoba, úgy határoztunk, hogy nem megyünk a szigetre. Pedig még meg is talált egy animátor, vagy mifene, hogy most aztán nagyon menjünk, mert az milyen jó. Szóval Vigoban maradtunk, és úgy egy órával azután, hogy elment a hajó, kisütött a nap. De az a hajó már elment... Azért megnéztük Vigot, ami Rox elmondása ellenére nekem nagyon tetszett. Kicsit olyan, mint egy Madrid a tengerparton. A kocsit persze most is a központban hagytuk, és onnan sétáltuk körbe a belvárost. modern, nyugis, kellemes, szép, tiszta város, és szerintem nagyonis élhető. Vettünk Gall csokit, és sajtot, és a kötelező hűtőmágneseket. Megnéztük a kis utcácskákat, a kikötőt (ott álltunk meg), megebédeltünk egy barátságos kis étteremben, szóval egy igazán jó napot töltöttünk el ott.
Délután aztán visszaültünk a kocsiba, és lenyomtuk a visszaút 600 valamennyi kilóméterét.
Most nézhetek egy időpontot, amikor elmegyek végre az Islas Cies-re.
Délután aztán visszaültünk a kocsiba, és lenyomtuk a visszaút 600 valamennyi kilóméterét.
Most nézhetek egy időpontot, amikor elmegyek végre az Islas Cies-re.
Monday, 13 June 2011
Nézzük meg mi van arra!
Hát ja... A harmadik napunkon sem lett Hawaii idő, és itt most nem a hurrikánokra gondolok, nyilván.
A bölcselet szerint délen mindig jó idő ben, vagy legalábbis jobb, így kitaláltuk, hogy elinfulunk délre, hátha ott jó idő van. Nem volt. Azért elmentünk Santa Uxia de Ribeira-ba, ami a Ribeira félsziget legnagyobb városkája. Érdekes, mert nagyon tetszett. Nem tűnt olyan hatalmas túristaparadicsomak, és a strandai is érdekesek voltak. Olyan volt, mintha egy parkban egymás után tübb játszótér lenne, és az ember nem tudná, melyikbe menjen. Strand itt - strand ott... Rengeteg sirály, persze, és óriási nyugalom. Valamennyi ember azért volt a kikötő szakaszon, ami egy kicsit emlékeztetett a klasszikus mediterrán kikötőkre, mint Cannes, Toulon, és társai. Nagyon kedves kis városka, de olyan mértékben nem történt ott semmi, hogy az már zavaró volt.
A bölcselet szerint délen mindig jó idő ben, vagy legalábbis jobb, így kitaláltuk, hogy elinfulunk délre, hátha ott jó idő van. Nem volt. Azért elmentünk Santa Uxia de Ribeira-ba, ami a Ribeira félsziget legnagyobb városkája. Érdekes, mert nagyon tetszett. Nem tűnt olyan hatalmas túristaparadicsomak, és a strandai is érdekesek voltak. Olyan volt, mintha egy parkban egymás után tübb játszótér lenne, és az ember nem tudná, melyikbe menjen. Strand itt - strand ott... Rengeteg sirály, persze, és óriási nyugalom. Valamennyi ember azért volt a kikötő szakaszon, ami egy kicsit emlékeztetett a klasszikus mediterrán kikötőkre, mint Cannes, Toulon, és társai. Nagyon kedves kis városka, de olyan mértékben nem történt ott semmi, hogy az már zavaró volt.
Sunday, 12 June 2011
Herkules Tornya
Ha a Galíciai utunkra vittem vona panaszkönyvet, E biztos beleírta volna, hogy bedilizett a zenétől a kocsiban. Minden oka meglett volna rá. Elfelejtettem zenét válogatni, így a munkábamenős zúzós zenék voltak csak a kocsiban. A telefonomon azonban nagyobb választék volt, íhy már csak egy eszközt kellett szerezni, amivel a telefonom memúriakártyáját összekapcsolhatom a kocsi sztereójával. Ennek örömére E megkereste a legközelebbi bevásárlóközpontot, amit a GPS Carballo-ban talált meg. Nosza, Finisterreből irány Carballo.
Az utak itt nem olyanok, mint Madrid környékén. Ott ugye van 4 db körgyűrű, és számtalan sugárirányú autópálya. Galíciában kicsi kétszer egysávos utak vannak. Lassú, de legalább nem unalmas a kocsikázás. Carballo vaklármának bizonyult, mert egy helyi üzletlánc, és néhány hozzánőtt butikon kívül nem volt sok vásárlási lehetősék. USB kártyaolvasónak a hírét sem hallották. A biztonság kedvéért azért megebéreltünk (volt vagy 4 óra), és hamár ilyen közel voltunk, elindultunk A Coruñaba.
Ha röviden össze kéne foglalnom, azt mondanám, hogy A Corunña kicsit gyengébb volt, mint Valencia. Ide is nagy álmokkal érkeztem. Tengerparti város a Vizcayai öböl, és az Atlanti Óceán határfokán, igazi csodának igérkezett. Ehhez képest egy nagy iparváros, végtelen lakótelepekkel. Persze, itt is van szép belváros, meg minden, de igazából nem az a hely, ami az álmaimban szerepelt. Rox ajánlotta, hogy nézzük meg a Torre De Hercules-t, ami egy őskori világítótorony, így megálltunk a parkolójában, és szépen körbejártuk. Ha utánaolvastok, nagyon sok érdekességet lehet róla olvasni, és még többet az előtte elhelyezkedő szélrózsáról, ami mutatja az össze Gall náció (Galícia, Wales, Man szigete, Írország, stb) jelképeit. Tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton, ami gyönyörű, és taslán ott éreztem egy kicsit azt, hogy tengerparton lakni kemény szakma, de a gyönyörű látvány, és az Óceán közelsége azért kárpótol valamicskét az állandó szélért, és hidegért.
Jü hely A Coruña, de...
Visszafelé megálltunk a ÍCarballo határán épült Carrefourban, és sikerült vennem ketyerét. Lett zenénk!
Az utak itt nem olyanok, mint Madrid környékén. Ott ugye van 4 db körgyűrű, és számtalan sugárirányú autópálya. Galíciában kicsi kétszer egysávos utak vannak. Lassú, de legalább nem unalmas a kocsikázás. Carballo vaklármának bizonyult, mert egy helyi üzletlánc, és néhány hozzánőtt butikon kívül nem volt sok vásárlási lehetősék. USB kártyaolvasónak a hírét sem hallották. A biztonság kedvéért azért megebéreltünk (volt vagy 4 óra), és hamár ilyen közel voltunk, elindultunk A Coruñaba.
Ha röviden össze kéne foglalnom, azt mondanám, hogy A Corunña kicsit gyengébb volt, mint Valencia. Ide is nagy álmokkal érkeztem. Tengerparti város a Vizcayai öböl, és az Atlanti Óceán határfokán, igazi csodának igérkezett. Ehhez képest egy nagy iparváros, végtelen lakótelepekkel. Persze, itt is van szép belváros, meg minden, de igazából nem az a hely, ami az álmaimban szerepelt. Rox ajánlotta, hogy nézzük meg a Torre De Hercules-t, ami egy őskori világítótorony, így megálltunk a parkolójában, és szépen körbejártuk. Ha utánaolvastok, nagyon sok érdekességet lehet róla olvasni, és még többet az előtte elhelyezkedő szélrózsáról, ami mutatja az össze Gall náció (Galícia, Wales, Man szigete, Írország, stb) jelképeit. Tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton, ami gyönyörű, és taslán ott éreztem egy kicsit azt, hogy tengerparton lakni kemény szakma, de a gyönyörű látvány, és az Óceán közelsége azért kárpótol valamicskét az állandó szélért, és hidegért.
Jü hely A Coruña, de...
Visszafelé megálltunk a ÍCarballo határán épült Carrefourban, és sikerült vennem ketyerét. Lett zenénk!
Világvége
Nem köll megijedni, nincs még itt. Csak voltunk ott.
Az a helyzet, hogy egy kicsit jobb időre számítottunk a "nyaralásunkra", de Galíciában olyan az idő, mint Galiciában. Ez egy ősi Midland-szigeteki közmondás, és ássuk be, a Midland-szigeteki őslakosok tudják mit beszélnek.
Mivel a második napra sem tört ránk a verőfényes napsütés, és 35 fok, ismét csak olyan programot kellett szerveznünk, amely nem tartalmazza a napozást, és a tengerben pancsikolást. Elindultunk hát Fisterrára.
Fisterra, azaz "A Világ Vége" Spanyolország legnyugatibb pontja, és azért hívják világvégének, mert Colombus előtt azt hitték, hogy utána már nincs is semmi. Később kiderült, hogy nem csak hogy tovább is van, de még csak nem is a legnyugatibb pontja Európának, mivel Portugáliában, a Cabo Di Roca egy picit nyugatabbra van.
Mindettől függetlenül, Finisterra, vagy Fisterre, nagyon híres hely, és ha Galíciában jár az ember, kötelező meglátogatni. Na igen...
Fisterra egy kisváros, amelynek a Cabo De Fisterra nevezetű foka az igazi híresség. A valóságban egy szeles felhős hely, ahol van egy világítótorony, és az Óceán. Az ottlétünk alatt folyamatosan mondogatnom kellett magamnak, hogy milyen jó kis hely ez, és milyen híres, és milyen fontos, különben csak egy szürke, sziklazátonyos tengerpartot láttam volna, mert hogy Cabo De Finisterra egy szürke, szeles, sziklazátonyos partszakasz egy világítótoronnyal. A látványt tarkítja, hogy a sok zarándok, aki itt fejezi be a Camino-t, valami miatt úgy érzi, hogy itt kell hagynia valamilyen ruhadarabot, ezért a sziklák között tendeteg dzseki, nadrág, pulóver, és hasonló levetett gönc van.
Ott voltunk, megnéztük, de rám nem tett nagy benyomást. Unalmas. Érthető, hogy az emberek tartanak a Világvégétől.
Az a helyzet, hogy egy kicsit jobb időre számítottunk a "nyaralásunkra", de Galíciában olyan az idő, mint Galiciában. Ez egy ősi Midland-szigeteki közmondás, és ássuk be, a Midland-szigeteki őslakosok tudják mit beszélnek.
Mivel a második napra sem tört ránk a verőfényes napsütés, és 35 fok, ismét csak olyan programot kellett szerveznünk, amely nem tartalmazza a napozást, és a tengerben pancsikolást. Elindultunk hát Fisterrára.
Fisterra, azaz "A Világ Vége" Spanyolország legnyugatibb pontja, és azért hívják világvégének, mert Colombus előtt azt hitték, hogy utána már nincs is semmi. Később kiderült, hogy nem csak hogy tovább is van, de még csak nem is a legnyugatibb pontja Európának, mivel Portugáliában, a Cabo Di Roca egy picit nyugatabbra van.
Mindettől függetlenül, Finisterra, vagy Fisterre, nagyon híres hely, és ha Galíciában jár az ember, kötelező meglátogatni. Na igen...
Fisterra egy kisváros, amelynek a Cabo De Fisterra nevezetű foka az igazi híresség. A valóságban egy szeles felhős hely, ahol van egy világítótorony, és az Óceán. Az ottlétünk alatt folyamatosan mondogatnom kellett magamnak, hogy milyen jó kis hely ez, és milyen híres, és milyen fontos, különben csak egy szürke, sziklazátonyos tengerpartot láttam volna, mert hogy Cabo De Finisterra egy szürke, szeles, sziklazátonyos partszakasz egy világítótoronnyal. A látványt tarkítja, hogy a sok zarándok, aki itt fejezi be a Camino-t, valami miatt úgy érzi, hogy itt kell hagynia valamilyen ruhadarabot, ezért a sziklák között tendeteg dzseki, nadrág, pulóver, és hasonló levetett gönc van.
Ott voltunk, megnéztük, de rám nem tett nagy benyomást. Unalmas. Érthető, hogy az emberek tartanak a Világvégétől.
Saturday, 11 June 2011
Zarándokok, Túristák, és a többi
Santiagoban (ahogy általában Santiago de Compostellat nevezik) rengeteg túrista van, de még több zarándok. Persze, a kettő nem feltétlenül különül el. Az El Camino-nak több verziója van, de mindegyik itt ér véget. Az egész zarándoklatot kevesen csinálják egyben végig. Általánosan az a szokás, hogy darabokban teszik meg az emberek. Vega, az egyik munkatársnőm, például minden évben 4 napot "zarándokol", aztán a következő évben ott folytatja, ahol abbahagyta. Kedves, meg minden, de azért lássuk be, ez inkább "zarándoklat light". Azt mondanám, hogy laza zarándokok, vagy elszánt túristák.
No és persze, ott vannak a kerékpárosok, akik bringát teszik meg a Caminot. Ez is becsülnivaló, de azért lássuk be, na... Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor két bringás pont előttünk ért a katedrális előtti térre, és ment a nagy pacsizás, és a "megcsináltuk", én meg valahogy annyira nem éreztem odaillőnek ezt a nyáladzást, hogy a hideg is kirázott. Egyébként a téren mindenki haver, meg utitárs, és ölelkeznek, és minden más módon is masszirozzák egymás seggét. Persze az is igaz, hogy egy ilyen zarándoklaton nagyon jól össze tudnak verődni az emberek, és a kollegáim által meséltek alapján, olyan lehet, mint egy woofing (hátizsákos világutazás), ahol inkább az út a lényeg, nem az uticél.
Ahogy E, az előző bejegyzéshez kommentelte, a reggelit egy kávézóban ejtettük meg, ami nagyon tetszett neki. Mivel negem ez a kávézós reggelizés nem hoz lázba, nem igazán tudtam E-nek igazi kávézóval szolgálni Cosladaban. Pedig egy országban, ahol az emberek az idejük 40%-át bárokban, és kávézokban töltik nyilván ezer kávézó van egy olyan városban, mint Coslada. De én éppen egyet sem ismerek. Santiagoban viszont konkrétan lépten - nyomon bárok és kávézók vannak, legalábbis a városközpontban, ahogy egy ilyen városban ez illik.
A "lépten-nyomon" során akadt meg a szemem egy mariscada-n is. Itt is szokás kirakni a kirakatba az ételek képeit, esetleg magukat az ételeket mutatóban. Olyan, mint a McDonald's csak itt tényleg azt kapod, ami a képen van. Szóval, a reggeli, és a séta, no meg a zarándokok pacsizása után, az ebédet egy kellemes kis vendéglőben ettük, ahol természetesen Mariscada-t rendeltünk. Amit kihoztak, kétségtelenül olyan, volt mint a képen: minden elképzelhető rák- és kagylófajta volt rajta, és igen finom volt. Bevallom, az igazi tengeri ízek, amiket a reggeli fogás frissen elkészítve nyújt igen erősek, és egy kicsit talán túlzó is volt. Még úgy is, hogy azért én heti 1-2-szer eszek rákot, vagy tintahalat. De mindenképpen azt mondom, hogy teljesen megérte.
Ebéd után (4 körül) vadásztunk még egy pár hűtőmágnest, és Tarta de Santiago-t, ami egy eszméletlenül finom mandulás süti. E kávézhatott, én túladagoltam a rákot, vettünk elengedhetetlen túristás cuccokat, szóval egy igazán tökéletes városnézést éltünk meg Santiago De Compostelán.
No és persze, ott vannak a kerékpárosok, akik bringát teszik meg a Caminot. Ez is becsülnivaló, de azért lássuk be, na... Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor két bringás pont előttünk ért a katedrális előtti térre, és ment a nagy pacsizás, és a "megcsináltuk", én meg valahogy annyira nem éreztem odaillőnek ezt a nyáladzást, hogy a hideg is kirázott. Egyébként a téren mindenki haver, meg utitárs, és ölelkeznek, és minden más módon is masszirozzák egymás seggét. Persze az is igaz, hogy egy ilyen zarándoklaton nagyon jól össze tudnak verődni az emberek, és a kollegáim által meséltek alapján, olyan lehet, mint egy woofing (hátizsákos világutazás), ahol inkább az út a lényeg, nem az uticél.
Ahogy E, az előző bejegyzéshez kommentelte, a reggelit egy kávézóban ejtettük meg, ami nagyon tetszett neki. Mivel negem ez a kávézós reggelizés nem hoz lázba, nem igazán tudtam E-nek igazi kávézóval szolgálni Cosladaban. Pedig egy országban, ahol az emberek az idejük 40%-át bárokban, és kávézokban töltik nyilván ezer kávézó van egy olyan városban, mint Coslada. De én éppen egyet sem ismerek. Santiagoban viszont konkrétan lépten - nyomon bárok és kávézók vannak, legalábbis a városközpontban, ahogy egy ilyen városban ez illik.
A "lépten-nyomon" során akadt meg a szemem egy mariscada-n is. Itt is szokás kirakni a kirakatba az ételek képeit, esetleg magukat az ételeket mutatóban. Olyan, mint a McDonald's csak itt tényleg azt kapod, ami a képen van. Szóval, a reggeli, és a séta, no meg a zarándokok pacsizása után, az ebédet egy kellemes kis vendéglőben ettük, ahol természetesen Mariscada-t rendeltünk. Amit kihoztak, kétségtelenül olyan, volt mint a képen: minden elképzelhető rák- és kagylófajta volt rajta, és igen finom volt. Bevallom, az igazi tengeri ízek, amiket a reggeli fogás frissen elkészítve nyújt igen erősek, és egy kicsit talán túlzó is volt. Még úgy is, hogy azért én heti 1-2-szer eszek rákot, vagy tintahalat. De mindenképpen azt mondom, hogy teljesen megérte.Ebéd után (4 körül) vadásztunk még egy pár hűtőmágnest, és Tarta de Santiago-t, ami egy eszméletlenül finom mandulás süti. E kávézhatott, én túladagoltam a rákot, vettünk elengedhetetlen túristás cuccokat, szóval egy igazán tökéletes városnézést éltünk meg Santiago De Compostelán.
Santiago de Compostela
Próbáltunk lavírozni az időjárás rejtelmei közt, és úgy gondoltuk, hogy az idő majd javul, így a természeti szépségeket későbbre hagyjuk. Az aktuális borongós idő tökéletes a városnézésre. és hogy ne is menjünk messze, kezdjük Santiagoval.
Nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kell milyen fontos dolog az El Camino Spanyolországban, és Galíciaban, és hogy Santiago de Compostella, a zarándoklat célja mekkora jelentőséggel bír.
Őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy egy nagy szentfazék kommunát találok, de kellemeset csalódtam. Persze Róma alapján tudhattam volna jobban is, de ha Firenzét nézem pl., ahol a szobrokon, meg a szent szarokon kívül nem sok minden van, akkor jogos a félelmem a vallási központoktól. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül lelocsolnak szenteltvízzel még hamuvá is válok a végén.
Santiago egy csodálatos, és nagyon élhető város. Van neki iparnegyede, és vannak itt is nagy tömbházak, de ahogyan sok Spanyol városban, látszik, hogy a kényelemre többet adnak, mint a szürkeségre és olcsóságra. Természetsen ott van a Catedral de Santiago, és forog a világ rendesen a Camino körül, de nem csak arról szól a város. Szép terek, parkok, sétálóutcák, bárok, éttermek, szóval minden ami egy igazán kellemes városba kell. Kicsit több a hostal, és panzió, mint máshol, és az utcán sok a gyalogtúrás, és kiemelkedően sok a kerékpáros zarándok. Egyébként nem mondanám meg, hogy Európa egyik vallási központja a város.
Ahogy szoktam, ezúttal is a város kellős közepén parkolok, E GPS-ének köszönhetően (az enyémet sikerült kidobni a kocsiból Cullera után). A parkoló persze fizetős, de ez megint egy olyan dolog, amiben különbözik a nyaralás a hétköznapoktól: tojok rá. A parkolóból kiérkezve azonnal a fő sétálóutcán találjuk magunkat, és megkezdjük a túrista programot. megy, fényképez, bámul, fényképez, szájtát, fényképez.
A belváros Toledora és Sevillara hasonlít (inkább Sevilla). Kis utcák, boltocskák, túristacuccok, túristák, és minden ilyen város elengedhetetlen kérdése: milyen lehet itt lakni? Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de ez mindig megfordul a fejemben. milyem látni a Colosseumot a hálószobádból? Milyen az Eiffel toronyra nézni ebédidőben? Milyen a Parque del Retiroban futni reggelente? Vagy a Torres Jemelast látni az irodádból? Várjunk csak! Én a Torres Jemelast, és a Navacerradat látom az irodám ablakából. Bizony - bizony: Az exotikus helyek, csodás városok, túristaparadicsomok pontosan azért olyan érdekesek, mert messze vannak. Mert nem vagy minden nap ott. Ha minden nap Karácsony lenne, akkor megunnánk (és én iszonyatosan öreg lennék). Persze, néha rátör az emberre, hogy "Apám! Madridban lakok, ééérteed? Madridban!".
Szóval Santiago de Complostella számomra elsősorban egy nagyon kedves, és élhető város, és másodsorban a Camino vége.
Nem hiszem, hogy nagyon részleteznem kell milyen fontos dolog az El Camino Spanyolországban, és Galíciaban, és hogy Santiago de Compostella, a zarándoklat célja mekkora jelentőséggel bír.
Őszintén szólva, én azt gondoltam, hogy egy nagy szentfazék kommunát találok, de kellemeset csalódtam. Persze Róma alapján tudhattam volna jobban is, de ha Firenzét nézem pl., ahol a szobrokon, meg a szent szarokon kívül nem sok minden van, akkor jogos a félelmem a vallási központoktól. Arról nem is beszélve, hogy ha véletlenül lelocsolnak szenteltvízzel még hamuvá is válok a végén.
Santiago egy csodálatos, és nagyon élhető város. Van neki iparnegyede, és vannak itt is nagy tömbházak, de ahogyan sok Spanyol városban, látszik, hogy a kényelemre többet adnak, mint a szürkeségre és olcsóságra. Természetsen ott van a Catedral de Santiago, és forog a világ rendesen a Camino körül, de nem csak arról szól a város. Szép terek, parkok, sétálóutcák, bárok, éttermek, szóval minden ami egy igazán kellemes városba kell. Kicsit több a hostal, és panzió, mint máshol, és az utcán sok a gyalogtúrás, és kiemelkedően sok a kerékpáros zarándok. Egyébként nem mondanám meg, hogy Európa egyik vallási központja a város.
Ahogy szoktam, ezúttal is a város kellős közepén parkolok, E GPS-ének köszönhetően (az enyémet sikerült kidobni a kocsiból Cullera után). A parkoló persze fizetős, de ez megint egy olyan dolog, amiben különbözik a nyaralás a hétköznapoktól: tojok rá. A parkolóból kiérkezve azonnal a fő sétálóutcán találjuk magunkat, és megkezdjük a túrista programot. megy, fényképez, bámul, fényképez, szájtát, fényképez.
A belváros Toledora és Sevillara hasonlít (inkább Sevilla). Kis utcák, boltocskák, túristacuccok, túristák, és minden ilyen város elengedhetetlen kérdése: milyen lehet itt lakni? Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de ez mindig megfordul a fejemben. milyem látni a Colosseumot a hálószobádból? Milyen az Eiffel toronyra nézni ebédidőben? Milyen a Parque del Retiroban futni reggelente? Vagy a Torres Jemelast látni az irodádból? Várjunk csak! Én a Torres Jemelast, és a Navacerradat látom az irodám ablakából. Bizony - bizony: Az exotikus helyek, csodás városok, túristaparadicsomok pontosan azért olyan érdekesek, mert messze vannak. Mert nem vagy minden nap ott. Ha minden nap Karácsony lenne, akkor megunnánk (és én iszonyatosan öreg lennék). Persze, néha rátör az emberre, hogy "Apám! Madridban lakok, ééérteed? Madridban!".
Szóval Santiago de Complostella számomra elsősorban egy nagyon kedves, és élhető város, és másodsorban a Camino vége.
Friday, 10 June 2011
Eszünk végre?
Galícia gyönyörű hely, és rengeteg látnivaló van, nem beszélve a hírességekről. A Camino gyakorlatilag Galíciáról szól. A Coruñaban van a Torre de Hercules, az 1900 éves római világítótorony, amihez hasonló csak három (vagy négy) van a világon. Finisterre, azaz a Világ Vége, a félsziget, amiről sokáig azt hitték, hogy nincs is utána semmi. A Cies szigetek, amiről annyit beszéltem már, és persze Vigo, Pontevedra, Ourense, és még sorolhatnám a csodás kisebb-nagyobb városokat.
De amit a spanyolok igazán szeretnek kiemelni Galíciaval kapcsolatban az az, hogy "se come bien", azaz jókat lehet enni.
Mielőtt eljöttem szabadságra, Ricardo listát iratott velem, hogy miket kell kipróbáljak. Pontosabban ő csak sorolta, én meg körmöltem szorgalmasan, mert különben elfelejtem. Íme a listám:
A rákok: Bogavante, Langoste, Langostino, Gambon, Gambas - Az első három nyilván mind a langosztához hasonlít, csak kicsit kisebbek. Az utóbbi kettő cselesebb, mert nem helyi rákok, hanem a mediterraneumból származak - azaz enyhe megvezetést jelentenek az étlapon.
Kagylók: Mejillon, Almeja, Berberecho, Navaja. A mejillón a hagyományos fekete kagyló, a Navaja pedig egy igen érdeket hosszúkás kagyló (ezért is a neve: "bicska)", a többi pedig a klasszikus "shell" kagylóhoz hasonlít.
Halak: Bacalao, Merluza. A bacalao igazából Portugál specialitás, de ugye ide közel van Portugália.
És ezek csak a tengeri kaják voltak. (o:
Mindjárt az első nap a séta után átmentünk Murosba vacsorázni. Mivel a mi falunkban nem volt semmi, szinte minden nap autózni kellett, de ezt így is terveztük. Szállás egy nyugis helyen, és aztán onnak csillagtúra a látnivalókhoz. Az autó nélkülözhetetlensége egyébként végigkisérte a vakációt, de ha van autója az embernek, akkor ez nem olyan vészes. (Az autó nélkülözhetetlensége nyilván inkább a talpalóknak okoz gondot.)
Szóval az első vacsora Murosban esett meg, és igazán jó volt. Az étterem egy kicsit furcsa volt, mert volt hordó, ami inkább olyan kocsmás érzés volt, de a berendezés meg amolyan avantgard stílus volt. E bacalao a la plancha-t evett, ami tulajdonképpen fokhagymás natúr hal (a la plancha = vasalón), itt viszont sajt volt ráolvasztva. E nem szereti a fokhagymát, deszerintem volt rajta, csak E olyan, mint a gyerekek: ha nem mondod meg, hogy van benne kriptonit, akkor megeszi. (o:
Én merluza a la Gallega-t ettem, és ahogy kihozták eszembe jutott, hogy melyik az az elkészítési mód, amelyiket nem szeretem. A "Gallega", azaz Gall mód olajos - pirospaprikás szószt jelent, amibe már egyszer belefutottam egy ebéd alkalmával. Azért nem volt olyan rossz. És persze, ez még csak az első evés volt.
De amit a spanyolok igazán szeretnek kiemelni Galíciaval kapcsolatban az az, hogy "se come bien", azaz jókat lehet enni.
Mielőtt eljöttem szabadságra, Ricardo listát iratott velem, hogy miket kell kipróbáljak. Pontosabban ő csak sorolta, én meg körmöltem szorgalmasan, mert különben elfelejtem. Íme a listám:
A rákok: Bogavante, Langoste, Langostino, Gambon, Gambas - Az első három nyilván mind a langosztához hasonlít, csak kicsit kisebbek. Az utóbbi kettő cselesebb, mert nem helyi rákok, hanem a mediterraneumból származak - azaz enyhe megvezetést jelentenek az étlapon.
Kagylók: Mejillon, Almeja, Berberecho, Navaja. A mejillón a hagyományos fekete kagyló, a Navaja pedig egy igen érdeket hosszúkás kagyló (ezért is a neve: "bicska)", a többi pedig a klasszikus "shell" kagylóhoz hasonlít.
Halak: Bacalao, Merluza. A bacalao igazából Portugál specialitás, de ugye ide közel van Portugália.
És ezek csak a tengeri kaják voltak. (o:
Mindjárt az első nap a séta után átmentünk Murosba vacsorázni. Mivel a mi falunkban nem volt semmi, szinte minden nap autózni kellett, de ezt így is terveztük. Szállás egy nyugis helyen, és aztán onnak csillagtúra a látnivalókhoz. Az autó nélkülözhetetlensége egyébként végigkisérte a vakációt, de ha van autója az embernek, akkor ez nem olyan vészes. (Az autó nélkülözhetetlensége nyilván inkább a talpalóknak okoz gondot.)
Szóval az első vacsora Murosban esett meg, és igazán jó volt. Az étterem egy kicsit furcsa volt, mert volt hordó, ami inkább olyan kocsmás érzés volt, de a berendezés meg amolyan avantgard stílus volt. E bacalao a la plancha-t evett, ami tulajdonképpen fokhagymás natúr hal (a la plancha = vasalón), itt viszont sajt volt ráolvasztva. E nem szereti a fokhagymát, deszerintem volt rajta, csak E olyan, mint a gyerekek: ha nem mondod meg, hogy van benne kriptonit, akkor megeszi. (o:
Én merluza a la Gallega-t ettem, és ahogy kihozták eszembe jutott, hogy melyik az az elkészítési mód, amelyiket nem szeretem. A "Gallega", azaz Gall mód olajos - pirospaprikás szószt jelent, amibe már egyszer belefutottam egy ebéd alkalmával. Azért nem volt olyan rossz. És persze, ez még csak az első evés volt.
Halálos nyugalom
Meséltem, hgy szeretek egyedül utazni, és volt egy olyan verzió, hogy ha nem jön E, akkor egyedül nézem meg Galíciat. Na, amikor a szállást megláttam, pontosabban azt, hogy hol van, akkor nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül. Félreértés ne essék, csodálatos a szállás, de egy kicsit talán túl nyugodt.
Spanyolország nagy ország, és tudni kell róla, hogy elég komoly különbségek vannak a régiók közt. Galícia nem túl gazdag tartomány, és meglehetősen konzervatív is. Megőrizték az identitásukat, a nyelvüket, és a mentalitásukat. Amíg madridban, és más felkapott helyeken dúl a fogyasztói társadalom, addig itt egy-egy bolt, nagyobb üzlet, és elvétve bevásárlóközpontok vannak. Kevesebb pénz, és kevesebb fogyasztói idomítás van.
Ahogy Ourense után elértük Santiago de Compostelat, és a partvonal felé vettük az irányt, a boltok elkezdtek ritkulni. Persze, nem baj, ha nincs lépten nyomon egy közért, de azért az, hogy úgy kell vadászni bármiféle éttermet, boltot, akármit, az azért kicsit furcsa volt nekünk. A szállás Carnota körzetben volt egy Miñarzo nevű falucskában, ahol konkrétan egyetlen bolt volt csak. Ez is inkább egy kisebb éjjel-nappalihoz hasonlított, leszámítva, hogy a nyitvatartás teljes egészében ad-hoc rendszerben működött. Ha a tulajnak kedve volt, kinyitott.
A szállást interneten kerestem "casa rural"-ként, ami nagyjából falusi túrizmust jelent. Maga a ház egy dombtetőn helyezkedik el, és mivel a "special" opciót kértem, nem szobát kaptunk, hanem egy komplett lakosztályt. Saját nappalival, és külön hálószobával. Említésre méltó a fürdő-wc felosztás sajátságossága, ugyanis egymás mellett helyezkedtek el, és egy tolóajtón osztozkodtak. Ez azt jelenti, hogy ha "becsuktad" a wc ajtaját, akkor a fürdőszoba elől húztad el az ajtót. Hát izé... "Frappáns megoldás", maradjunk ennyiben. A ház környékén nincs semmi, csak további házak, és egy rövid sétára a tengerpart. No igen, a tengerpart. Itt abból olyan sok van, hogy az ember egy idő után szinte megszokja. Gyönyörű sziklás vonal, derekasan hullámzó Óceánnal. Amilyennek lennie kell, na!
Mindjárt, amikor megérkeztünk, el is mentünk egy jó nagyot sétálni. Találtunk világítótornyot, tanösvényt, pici homokos strandokat, lazactelepet, és sajnos elég sok szemetet, vagy inkább hordalékot. Gyanítom, hogy itt a partot nem takarítják naponta (mert mint mondtam, sok van belőle), ezért amit kihoz a víz (pl. hihetetlen mennyiségű hajókötelet), az mind ott marad a parton. Az idő így június idusán sem volt meggyőzően strandidő, és valljuk be, a strandidő, mint olyan, az itt nem olyan sűrű. Helyette szél van. Sok szél. Szél, meg tengerpart. És hullámok, meg sziklák. A világítótornyokat mondam? Atlanti Óceán!
Spanyolország nagy ország, és tudni kell róla, hogy elég komoly különbségek vannak a régiók közt. Galícia nem túl gazdag tartomány, és meglehetősen konzervatív is. Megőrizték az identitásukat, a nyelvüket, és a mentalitásukat. Amíg madridban, és más felkapott helyeken dúl a fogyasztói társadalom, addig itt egy-egy bolt, nagyobb üzlet, és elvétve bevásárlóközpontok vannak. Kevesebb pénz, és kevesebb fogyasztói idomítás van.
Ahogy Ourense után elértük Santiago de Compostelat, és a partvonal felé vettük az irányt, a boltok elkezdtek ritkulni. Persze, nem baj, ha nincs lépten nyomon egy közért, de azért az, hogy úgy kell vadászni bármiféle éttermet, boltot, akármit, az azért kicsit furcsa volt nekünk. A szállás Carnota körzetben volt egy Miñarzo nevű falucskában, ahol konkrétan egyetlen bolt volt csak. Ez is inkább egy kisebb éjjel-nappalihoz hasonlított, leszámítva, hogy a nyitvatartás teljes egészében ad-hoc rendszerben működött. Ha a tulajnak kedve volt, kinyitott.
A szállást interneten kerestem "casa rural"-ként, ami nagyjából falusi túrizmust jelent. Maga a ház egy dombtetőn helyezkedik el, és mivel a "special" opciót kértem, nem szobát kaptunk, hanem egy komplett lakosztályt. Saját nappalival, és külön hálószobával. Említésre méltó a fürdő-wc felosztás sajátságossága, ugyanis egymás mellett helyezkedtek el, és egy tolóajtón osztozkodtak. Ez azt jelenti, hogy ha "becsuktad" a wc ajtaját, akkor a fürdőszoba elől húztad el az ajtót. Hát izé... "Frappáns megoldás", maradjunk ennyiben. A ház környékén nincs semmi, csak további házak, és egy rövid sétára a tengerpart. No igen, a tengerpart. Itt abból olyan sok van, hogy az ember egy idő után szinte megszokja. Gyönyörű sziklás vonal, derekasan hullámzó Óceánnal. Amilyennek lennie kell, na!
Mindjárt, amikor megérkeztünk, el is mentünk egy jó nagyot sétálni. Találtunk világítótornyot, tanösvényt, pici homokos strandokat, lazactelepet, és sajnos elég sok szemetet, vagy inkább hordalékot. Gyanítom, hogy itt a partot nem takarítják naponta (mert mint mondtam, sok van belőle), ezért amit kihoz a víz (pl. hihetetlen mennyiségű hajókötelet), az mind ott marad a parton. Az idő így június idusán sem volt meggyőzően strandidő, és valljuk be, a strandidő, mint olyan, az itt nem olyan sűrű. Helyette szél van. Sok szél. Szél, meg tengerpart. És hullámok, meg sziklák. A világítótornyokat mondam? Atlanti Óceán!
Észak - Északnyugat - Castilla y León
A szállást 10-ikétől foglaltam, így reggel szépen beültünk a kocsiba, és irány az Atlanti Óceán, és Galícia.
A pakolást viszonylag egyszerűen megoldottam, bár amikor E látta, hogy mennyi hosszújjút rakok be, az aggodalom árnyéka azért átsuhant az arcán. Ő erre az alkalomra vett új gyönyörű narancssárga bőrönddel érkezett, ami bevallása szerint nem túl nagy, de azért az egynapos utazóbőröndnél nagyobb. Én azt a bőröndött inkább Harry Potter gardróbszekrényt megszégyenítő utazóládájához hasonlítanám, ráadásul meg is pakolta rendesen. El nem tudom képzelni, mennyi mindent lehet vinni néhány nap pihenésre, bár igaz, hogy például hajszárítót nálam ugye nem fog találni. (o: Persze kiderült, hogy ideút, meg visszaút, meg cucc, meg izé. Javára szóljon, hogy nagyon kis nettül becsomagolt, és ennyi mindent nettül becsomagolni művészet.
Az úttal kapcsolatban tudni kell, hogy 7 órás vezetésről 730 km-ről van szó. A tény, hogy ezt egy Mondeoban tesszük meg nagyban enyhít a dolgon, így azt is gyorsan elfelejtettem, hogy egy napja cserélték a komplett kormányművet, szervófolyadékot, előtte meg Janival az olajat, szűrőket, és izzítógyertyákat cseréltük le. Teljesen megbíztam a kocsiban, és nem is jutott eszembe többet a "szerelgetés". A másik előny, ugyebár, a kényelem, és a hely, de ezt nyilván nem kell magyaráznom.
Részben fizetős autópályán mentünk, ami most valahogy nem zavart, mert a nem fizetős sokkal hosszabb lett volna, és lassabb. Délután megálltunk enni, ami végül egész jól sikerült. Egy benzinkút melletti étterembe mentünk be, és mivel nem voltunk farkaséhesek, csak "zóna" adagot kértünk, de az annyira zóna volt, hogy végül kértünk még egyet, mert egy adaggal nem lőttünk volna nyulat. Amíg toaletten voltam megérkezett egy nagyob adag helyi munkaerő, akik persze kiszúrták az asztalunknál egyedül ücsörgő Emőkét, de agyon kedvesek voltak, mert nem piszkálták, csak a szemük gúvadt. Messziről nagydarab munkásembereknek tüntek, de közelebb érve megint csalódnom kellett, mert ők is (Aramis szavaival élve) "zsokéformák" voltak hozzám mérve. Mivel láttuk, hogy nem lesz verekedés, pedig E már előkészítette a boxereit, és a láncfűrészt, meg a láncosbotot, továbbáltunk, és mentünk az utunkon Észak - Északnyugat irányba.
Az út Madridból a 6-os autópályán vezet (Carretera de A Coruña), és nagyrész Castilla y León tartományon megy keresztül. Ávila, Medina del Campo (Spanyolország régi fővárosa), Valladolid (ahol az igazi Castilliait beszélik), és egyéb hihetetlen városok estek ám útba. Mi viszont csak mentünk, mert most Óceán van. Benaventenel aztán elfordulunk Ourense felé, és irány egyenesen nyugatnak. Nagyjából itt derült ki, hogy nem válogattam zenéket a kocsiba, így E kénytelen volt dzsidzsimetállal beérni, amit nagyon jól tűrt. Ha egy utitárs csak megközelíti E szintjék, akkor ott már nyert ügy van. A jó utitárs pedig jó utazást jelent.
A pakolást viszonylag egyszerűen megoldottam, bár amikor E látta, hogy mennyi hosszújjút rakok be, az aggodalom árnyéka azért átsuhant az arcán. Ő erre az alkalomra vett új gyönyörű narancssárga bőrönddel érkezett, ami bevallása szerint nem túl nagy, de azért az egynapos utazóbőröndnél nagyobb. Én azt a bőröndött inkább Harry Potter gardróbszekrényt megszégyenítő utazóládájához hasonlítanám, ráadásul meg is pakolta rendesen. El nem tudom képzelni, mennyi mindent lehet vinni néhány nap pihenésre, bár igaz, hogy például hajszárítót nálam ugye nem fog találni. (o: Persze kiderült, hogy ideút, meg visszaút, meg cucc, meg izé. Javára szóljon, hogy nagyon kis nettül becsomagolt, és ennyi mindent nettül becsomagolni művészet.
Az úttal kapcsolatban tudni kell, hogy 7 órás vezetésről 730 km-ről van szó. A tény, hogy ezt egy Mondeoban tesszük meg nagyban enyhít a dolgon, így azt is gyorsan elfelejtettem, hogy egy napja cserélték a komplett kormányművet, szervófolyadékot, előtte meg Janival az olajat, szűrőket, és izzítógyertyákat cseréltük le. Teljesen megbíztam a kocsiban, és nem is jutott eszembe többet a "szerelgetés". A másik előny, ugyebár, a kényelem, és a hely, de ezt nyilván nem kell magyaráznom.
Részben fizetős autópályán mentünk, ami most valahogy nem zavart, mert a nem fizetős sokkal hosszabb lett volna, és lassabb. Délután megálltunk enni, ami végül egész jól sikerült. Egy benzinkút melletti étterembe mentünk be, és mivel nem voltunk farkaséhesek, csak "zóna" adagot kértünk, de az annyira zóna volt, hogy végül kértünk még egyet, mert egy adaggal nem lőttünk volna nyulat. Amíg toaletten voltam megérkezett egy nagyob adag helyi munkaerő, akik persze kiszúrták az asztalunknál egyedül ücsörgő Emőkét, de agyon kedvesek voltak, mert nem piszkálták, csak a szemük gúvadt. Messziről nagydarab munkásembereknek tüntek, de közelebb érve megint csalódnom kellett, mert ők is (Aramis szavaival élve) "zsokéformák" voltak hozzám mérve. Mivel láttuk, hogy nem lesz verekedés, pedig E már előkészítette a boxereit, és a láncfűrészt, meg a láncosbotot, továbbáltunk, és mentünk az utunkon Észak - Északnyugat irányba.
Az út Madridból a 6-os autópályán vezet (Carretera de A Coruña), és nagyrész Castilla y León tartományon megy keresztül. Ávila, Medina del Campo (Spanyolország régi fővárosa), Valladolid (ahol az igazi Castilliait beszélik), és egyéb hihetetlen városok estek ám útba. Mi viszont csak mentünk, mert most Óceán van. Benaventenel aztán elfordulunk Ourense felé, és irány egyenesen nyugatnak. Nagyjából itt derült ki, hogy nem válogattam zenéket a kocsiba, így E kénytelen volt dzsidzsimetállal beérni, amit nagyon jól tűrt. Ha egy utitárs csak megközelíti E szintjék, akkor ott már nyert ügy van. A jó utitárs pedig jó utazást jelent.
Thursday, 9 June 2011
Utitárs kerestetik
Szeretek utazni, és nagyon szeretek egyedül utazni. De, ahogy mondják, az élmények úgy az igaziak, ha megosztja őket valakivel az ember. Egy időben azt gondoltam, hogy majd az igazival, meg a nagy Ővel, és egyéb mesebeli lényekkel osztom meg az élményeimet, de rájöttem, hogy tulajdonképpen pátosz nélkül is lehet közös élményekre szert tenni. Nem is csak rosszakra. A pátosz hiánya természetesen nem vesz el semmit az élmények fontosságából, és minőségéből.
Mivel a vakáció a Francia Riviérán, és az Alpokban kiesett, elkezdtem más utazásokat tervezgetni. Az alapfelállás az volt, hogy tengerpart, és ha már tengerpart, akkor semmiképpen nem Július - Augusztus, mert az szaunaszezon, és heringinvázió (kurva meleg van, és rohadt sok ember) (o: Erről írtam a Bevált módszer bejegyzésben.
Még ötlet fázisban volt a dolog, amikor Emőkével, aki a munkatársnőm, felmerült, hogy elmehetnénk együtt is, mivel ő is tervez egy ilyesmi nyaralást. Elsőre félvicc volt, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem hülyeség, ha már amúgy is ilyen jól kijövünk egymással. Innen aztán már ment minden magától. A választás azért esett Galiciára, mert itt vannak a legszebb tengerpartok, és mert még egyikünk sem járt ott. Emőke intézte az ideutazását, én meg szállást foglaltam, és megterveztem, hogy miket kéne megnézni. Aztán már csak vártuk a dátumot.
Júni 9-én, csütörtökön végül megérkezett Emőke. Mivel kora délután érkezett, és én szabin voltam, elmentünk egy kis városnézésre Madridban. Az út másnap indul, mert 700 km autózásra érdemes rápihenni egy cseppet.
Mivel a vakáció a Francia Riviérán, és az Alpokban kiesett, elkezdtem más utazásokat tervezgetni. Az alapfelállás az volt, hogy tengerpart, és ha már tengerpart, akkor semmiképpen nem Július - Augusztus, mert az szaunaszezon, és heringinvázió (kurva meleg van, és rohadt sok ember) (o: Erről írtam a Bevált módszer bejegyzésben.
Még ötlet fázisban volt a dolog, amikor Emőkével, aki a munkatársnőm, felmerült, hogy elmehetnénk együtt is, mivel ő is tervez egy ilyesmi nyaralást. Elsőre félvicc volt, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem hülyeség, ha már amúgy is ilyen jól kijövünk egymással. Innen aztán már ment minden magától. A választás azért esett Galiciára, mert itt vannak a legszebb tengerpartok, és mert még egyikünk sem járt ott. Emőke intézte az ideutazását, én meg szállást foglaltam, és megterveztem, hogy miket kéne megnézni. Aztán már csak vártuk a dátumot.
Júni 9-én, csütörtökön végül megérkezett Emőke. Mivel kora délután érkezett, és én szabin voltam, elmentünk egy kis városnézésre Madridban. Az út másnap indul, mert 700 km autózásra érdemes rápihenni egy cseppet.
Wednesday, 8 June 2011
Mennyi???
Hétfőn délelőtt hívott a márkaszervizes ember, hogy megvan az árajánlat a kormánymű cserére. Majdnem szóról szóra játszottuk el a Lottó reklámot, bár nagyon kedves volt, mert előrebocsátotta, hogy két opcióra is van árajánlata.
Ha utángyártottra cserélik, akkor 1.194,67 € (szépen végigmondta a centeket is) szereléssel együtt.
Mennyi??? Amikor elkezdtem kacarászni még megkérdezte, hogy elmondja-e a gyári alkatrésszel is az árat, de mondtam, hogy arra igazán nem lesz szükség, délután megyek a kocsiért, és ha kell inkább vezetek izomból, vagy lábletétellel irányítom a kocsit, mint egy szánkót. Miután újraélesztettek, felhívtam a szerelőt, ahova Rox kocsiját is vittem. Itt 480€ ajánlatot adtak, amit még mindig baromi soknak éreztem egy 2.000€ autóhoz, de mit volt mit tenni. Rájuk ijesztettem, hogy szerdára kész kell legyen a kocsi, és délután át is vittem. A meglepetés akkor ért, amikor kedden a buszon (érted: buszon!) hazafelé menet hív az ember, hogy kész a kocsi. Haha! A buszról leszállva egyenesen a műhelybe mentem, és hoztam is el a kocsit. Hazaérve aztán nagy boldogan töltöttem negyed órát parkolóhely kereséssel. (o:
A kocsi meghibásodása kicsit rámijesztett, és még a kocsibérlés gondolata is felvetődött, de végül úgy tűnik, minden akadály elhárul (nyilván magától) az utazás elől.
Megvan a terv, megvan az uticél, megvan a kocsi. Jöhet a nő. (o;
Ha utángyártottra cserélik, akkor 1.194,67 € (szépen végigmondta a centeket is) szereléssel együtt.
Mennyi??? Amikor elkezdtem kacarászni még megkérdezte, hogy elmondja-e a gyári alkatrésszel is az árat, de mondtam, hogy arra igazán nem lesz szükség, délután megyek a kocsiért, és ha kell inkább vezetek izomból, vagy lábletétellel irányítom a kocsit, mint egy szánkót. Miután újraélesztettek, felhívtam a szerelőt, ahova Rox kocsiját is vittem. Itt 480€ ajánlatot adtak, amit még mindig baromi soknak éreztem egy 2.000€ autóhoz, de mit volt mit tenni. Rájuk ijesztettem, hogy szerdára kész kell legyen a kocsi, és délután át is vittem. A meglepetés akkor ért, amikor kedden a buszon (érted: buszon!) hazafelé menet hív az ember, hogy kész a kocsi. Haha! A buszról leszállva egyenesen a műhelybe mentem, és hoztam is el a kocsit. Hazaérve aztán nagy boldogan töltöttem negyed órát parkolóhely kereséssel. (o:
A kocsi meghibásodása kicsit rámijesztett, és még a kocsibérlés gondolata is felvetődött, de végül úgy tűnik, minden akadály elhárul (nyilván magától) az utazás elől.
Megvan a terv, megvan az uticél, megvan a kocsi. Jöhet a nő. (o;
Saturday, 4 June 2011
Porszívóvadászat II.
Mivel a kocsi szervizben volt, Roxék autós jóindulatára voltam bízva a hétvégén. Az aktuális téma persze a porszívóvétel volt, így elszaladtunk a Plenibe, hátha szerencsém lesz. És lett! Jelentem, hogy sikerült porszívót vennem, ráadásul pont olyat, amilyet szerettem volna. (o:
Persze, ez nem volt ám olyan könnyű.
A tavalyi évben már volt egy ilyen kalandom, a jövőben viszont tudom, hogy nem lesz éves program.
Annak idején, amikor megérkeztem Madridba természetesen meg kellett vegyem a lakáshoz elengedhetetlen dolgokat, így a porszívót is. Most, mivel Roxéknak adtam a porszívómat, újra neki kellett állnom a porszívókeresésnek. Bevallom, nem volt olyan nehéz a választás, a kiválasztott porszívó fellelése annál több gondot okozott.
Az elgondolás egyszerű: a hagyományos "elefánt" porszívó helyett a "seprű" rendszerűt preferáltam, és mindenképpen vezeték nélkülit akartam. A seprű rendszerű egyébként régebbi találmány, és ha jobban belegondolunk a 70-es 80-as években volt is egy nyeles porszívótípus Magyarországon is. Márka tekintetében Rowenta, Hoover, Philips, lehetőleg olyan, amit kézi porszívóként is lehet használni. Mindent egybevetve a Hoover mellett döntöttem, lehetőleg narancssárga, vagy zöld színben.
Na ehhez képest voltam olyan helyen, ahol az internetes oldalon hirdették a porszívót, amiről kiderült, hogy nem is az, nem is olyan, és még csak nem is porszívó (na jó ez utóbbi már tulzás volt). Aztán volt olyan hely, ahol a szétnyúzott - törött kiállítási darabot akarták rámsózni. Meglepően nehéz volt egy porszívót vennem, amit ráadásul már kiválasztottam, tehát még csak nem is keresgélni kell. Végül a hétvégén a Pleni Media Marktjában sikerült elcsípnem az utolsó darabot. Így elmondhatom, hogy már megvan, és csodálatos, és végre kitakaríthatom a lakást, mielőtt megérkezik Emőke.
Persze, ez nem volt ám olyan könnyű.
A tavalyi évben már volt egy ilyen kalandom, a jövőben viszont tudom, hogy nem lesz éves program.Annak idején, amikor megérkeztem Madridba természetesen meg kellett vegyem a lakáshoz elengedhetetlen dolgokat, így a porszívót is. Most, mivel Roxéknak adtam a porszívómat, újra neki kellett állnom a porszívókeresésnek. Bevallom, nem volt olyan nehéz a választás, a kiválasztott porszívó fellelése annál több gondot okozott.
Az elgondolás egyszerű: a hagyományos "elefánt" porszívó helyett a "seprű" rendszerűt preferáltam, és mindenképpen vezeték nélkülit akartam. A seprű rendszerű egyébként régebbi találmány, és ha jobban belegondolunk a 70-es 80-as években volt is egy nyeles porszívótípus Magyarországon is. Márka tekintetében Rowenta, Hoover, Philips, lehetőleg olyan, amit kézi porszívóként is lehet használni. Mindent egybevetve a Hoover mellett döntöttem, lehetőleg narancssárga, vagy zöld színben.
Na ehhez képest voltam olyan helyen, ahol az internetes oldalon hirdették a porszívót, amiről kiderült, hogy nem is az, nem is olyan, és még csak nem is porszívó (na jó ez utóbbi már tulzás volt). Aztán volt olyan hely, ahol a szétnyúzott - törött kiállítási darabot akarták rámsózni. Meglepően nehéz volt egy porszívót vennem, amit ráadásul már kiválasztottam, tehát még csak nem is keresgélni kell. Végül a hétvégén a Pleni Media Marktjában sikerült elcsípnem az utolsó darabot. Így elmondhatom, hogy már megvan, és csodálatos, és végre kitakaríthatom a lakást, mielőtt megérkezik Emőke.
Subscribe to:
Posts (Atom)