Cullera II: Kultúra, Fagyi és Városnézés

Mivel a délutáni tengerparti gyaloglásból elegünk lett, kocsival mentünk az óváros központjáig, és utána sétáltunk egy jót.

Az egyik dolog, amit az utazásbanszeretek az, hogy más dolgokat látsz, mint amit megszoktál. Az én esetemben ez nagyon veszélyes, mert  minden újat, és mást szeretek, ezért minden hülyeséget kiváló ötletnek tudok elkönyvelni pusztán azért, mert számomra újdonság, vagy más, mint amit megszoktam. Például ott vannak a tipikus Spanyol házak a polgárháború utáni időkből. A panelt akkor még nem találták fel, de hatalmas kúriákra nem volt pénz, így házakat építettek, mégpedig nagyon kicsi házakat, nagyon közel egymáshoz. Ez egyébként nem csak Spanyolországra jellemző. Ha sok embernek kell kis területen osztoznia, és amúgy sem lógnak sokat otthon az emberek, akkor kicsi házakat építenek. 

Ez elsőre aranyos, és érdekes, és "tök jó", de ha benézel az egyikbe, aminek a lépcsője olyan keskeny, hogy csak egy ember fér el rajta, és olyan meredek, hogy gyakolatilag létra, akkor a "cuki" jelzők mellett elgondolkodsz azon is, hogy még egy ikeás pozdorjabútort sem tudsz felvinni, nem hogy egy valamirevaló ágyat. A mindennapos közlekedésről már nem is beszélve. Persze a fontos az, hogy más, érdekes, és kalandos.

Culleranak van ám vára is, de az egy hegy tetején van, és az igazság az, hogy lusták voltunk felmászni odáig, így csak pár fényképre jutotta a lelkesedésünkből.

Az óvárosi séta után egy kicsit tömörebb túrisztikai területre tévedtünk. Kitaláltuk, hogy megnézzük a kis vidámparkot, amit a városközpont közelében rögtönöztek. Nos, azt kell mondanom, hogy ez pont olyan lehangloló, mint minden más helyen. Nagyon hasonlít egyébként az agárdi vurslihoz, de mondhatnám, hogy minden vurslihoz. Horgászat, céllövölde, ringlispíl, stb. Érdekesség, hogy volt egy olyan "körhinta", ahol a gyerekek pónikon lovagolhattak körbe. A pónik mind egy központi forgó járomhoz voltak kikötve, és az vezette őket. És az igazi érdekesség: Hatalmas felirat, hogy aszongya

"A pónik csak 2 órát vannak itt, utána cserélnek, és pihenni mennek. Nem kínozzuk az állatokat".

Gondolom, volt pár panaszkodó, hogy "Szegény pónik"...

Volt egy érdekes masina is, ami komolyabbnak tűnt, mint a többi, és messziről "jó mozgásúnak tűnt", de nem bírtuk kivárni, hogy elinduljon, és közelről is megcsodálhassuk, ahogy az emberek centrifugálisan hánynak a tömegbe. Ennek tetjébe a céllövöldében sem volt Ecca-ecca-eccarvú, így eljöttünk, és a bárok felé vettük az irányt.

Pijama

Az igazság az, hogy a fagyizás folyamatosan ott lebeg felettünk, és végülis 35°C, tengerpart, együnk már egy fagyit! Ennek szellemében megnézegettük a bárokat, de nem találtunk semmi izgalmasat. Itt is igaz, és ezt meg is beszéltük Roxxal, hogy az emberek abba a bárba mennek, ahol már vannak, vagy ahol többen vannak. Ennek alapján persze ahova az első vendég betér, oda megy mindenki más, kivétel a törzshelyesek. A vége az egésznek természetesen az, hogy egyes bárokba sorba kell állni a bejutásért, mások meg tök üresek.

Végül persze találtunk fagyizót, ahol csodálatos fagyikölteményeket fogyasztottunk el, és végre boldogok voltunk a fagyinkkal. Az enyémnek az volt a neve, hogy Pijama (pizsama - fogalmam sincs, miért), és jó nagy adag volt.

Mondhatnám azt is, hogy "Eddy végre megihatta a Capuccinoját" Igaz, Dok? (o:

A fagyizás után, amikor már a szalvétatartót is majdnem tönkretettem egy bénácska kisérletben, hogy kiderítsem, hogyan töltik újra őket, visszasétáltunk a kempingbe, végigvettük a módokat, ahogy kicsinálhatnánk a sátorszomszédokat (akik egyébként elég messze voltak), majd aludtunk.

Néha érthetetlen, hogy miért kell a spanyol férfiaknak mindig hangosan beszlniük, röhögniük, vagy fütyülniük (hihetetlen, mennyit fütyülnek), a nőknek meg dübörögve járniuk (nem csak klumpában dübörögnek), röhögcsélniük, és nyivákolniuk.Azért jót aludtam.

Mivel reggel még nem volt olyan brekkenő hőség, eldétáltunk Cullera másik végébe is, ahol a világítotorony található. Imádom a világítótornyokat!

 A séta nagyon hasznos volt, mert egyrlészt megsárgultunk az irífységtől, másrészt pedig megállapítottuk, hogy nagyon jó partszakaszok vannak. A homok dominál ugyan, de - ahogy a tengerparti hegyek környlékén szokott lenni - csodás kis sziklás részek vannak, ahonnan jókat lehet ugrálni.

Sziklák ugrásra készen

Búvár zsákmánytasival

Vannak helyek, ahol kifejezetten ugrálásra kialakított helyek vannak. Reggelente egyébként sok a horgészm, lés a búvár, akik a tengeri herkentyűket szerzik be. Bill elárulta a titkot, hogy a búvérok a bóját nem csak jelzésképpen húzzák maguk után, hanem arra akasztják a zsákmánytasit. 

Azt viszont nem tudom, hogy a fogás mekkora részét teszi ez ki a helyi éttermek alapanyagainak.

Az út végén megnézhettem végre a világítótornyot, ami nagy álmom volt. Sajnos nem lehetett bemenni, mert gyakorlatilag egy magánház tetején volt a lényeg, de azért jó volt megbámulni. A séta után felkészültünk a délutáni semmittevésre, majd a helyi Telepizzában elköltött ebéd után egyenesen a partra mentünk aludni. Persze még egyszer kellett fürdőznöm a tengerben, amivel sikerült még egy lapáttal rátennem a bokafájásra. Visszatérve a kempingbe a sátrat olyan 3 perc alatt csomagoltuk el (megelégelve a "szomszédok" többórás töketlenkedését, mintegy megmutatva nekik, hogy nem mindenki taigetoszra való mint ők), majd irány haza.

Fél 6 körül indultunk, és - egy közepes dugót is kifogva - este 10-kor otthon voltunk.

Ha belegondolok, hogy az utazás - pihenés arány nem is volt olyan rossz, és az egész móka 100€-ba se fájt, nem igérhetem, hogy nem fogom ezt csinálni minden adandó hétvégén. (o:  

A hétvége képei: Cullera