Kedd reggel teljesen frissen keltem, aztán a munkahelyi unalom keményen igénybevett. Alig bírtam ébrenmaradni. Ahogy egy-egy dolgot megtanulok a leendő munkámról, egyre jobban érzem, hogy nem lesz gond vele.
Munka után irány egybből haza, pizzasütés, aztán filmnézés. Daybreakers, az első kettőhöz képest nem nagy kaland, de egyszer bézhető.
Ahogy teszek-veszek megint felmerül bennem, hogy hogyan is lesz majd ez a társaságba jérés, meg barátkozás. Még a munkahelyről felhívtam Tamáskát, és azt hiszem örült, hogy beszéltünk. Érdekes volt, hogy csak tizen pár percet beszéltünk, de úgy tűnt mindenről esett szó. Nem véleletlen. Mi fél szavakból is megértjük egymást.
Kareszt is felhívtam, ő is örült. Elmeséltem neki, mi újság errefelé. Jól esett, hogy megnyugtatott: majd idővel jön a társaság is. Biztos van valami pszichológiai kifejezés rá, de néha negatívba, néha meg pozitívba csap át a kedvem. Biztos tiszta depi vagyok. (o:
A lényeg, hogy ma minden rendben van.
Késő délután locutorio, e-mailezés, naplóküldés, majd még egy film: Green Zone, Matt Damonnal. A Bourne jobb volt, mondjuk azt Ludlum írta...
A film végére egészen megfájdul a fejem, gyanítom az alváshiány miatt. El is megyek futni, hogy javuljon a helyzet. Ezúttal San Fernando-t futom körbe, és megállapítom, hogy ez is szép település.
Ittthon aztán várom a hülést naplóírás közben.
Futás közben azon gondolkodtam, amit a könyvben olvastam, hogy vannak emberek, akik mindent elmesélnek, ami velük történik, mondjuk a feleségüknek/férjüknek, mégsem mondanak semmi fontosat. Remélem, én nem vagyok ilyen, de ha az is vagyok, ti kértétek. (o:
No comments:
Post a Comment