Nem meghalni megyek

Csütörtök reggel eltököltem az időt, amiben - lássuk be - jó vagyok. És a fél óra csúszás máris belevitt a csúcsforgalom- időszakba, ami miatt várnom kellett 10-ig az indulással. Így is egy óra alatt értem az M7-M1 elágazáshoz, amit nem is merek elképzelni, mennyi idő lett volna a csúcsban.
Reggel elbúcsúztunk Roxxal és Janival, és magamban azt gondolom, hogy mindenkiben (még bennem is) az az érzés motoszkál, hogy meghalni megyek, vagy mi. Tulajdonképpen a meghalás az élők szempontjából nem az, hogy a másiknak leáll a szíve, megszűnnek a létfunkciói, vagy hogy éppenséggel leesik a feje, vagy akármi, hanem az, hogy nem láthatom amikor csak akarom, legfeljebb egy szépen, vagy kevésbbé szlépen faragott márványtömbhöz beszélhetek egy temetőben, ahol különben is állandóan eltévedek. A halottak siratása önzés - nem a halottakat sajnáljuk, hanem magunkat, mert itthagytak minket. Ezt csak azért írtam le, mert ugye, én is egy olyasmi útra készültem, ami megakadályozza a szeretteimet abban, hogy akármikor nyakonvághassanak, vagy akármi. Persze van mobil, meg Skype, meg MSN, meg G-talk, de az mégsem az igazi. Megjegyzem, nincsenek információim arról, hogy a túlvilágon a fentiek közül bármelyik elérhető lenne. Szerintem még Internet sincs.
Ha már arra jártam, beugrottam, és megnéztem Terikét és Kareszt, akik a nagynéném, és a nagybátyám. Megetettek, megitattak, és bár amúgy sem találkozuk sokszor, egy kicsit ott volt a levegőben, hogy ez most talán még ritkábbá válik.
Péntek délután egy óra múlt egy kicsivel, és életem egyik leghosszabb vezetése, és talán legnagyobb horderejű utazása áll előttem. A műszerfal meg mint a karácsonyfa...